|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 125 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-125 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ceausescu, Nicolae 2011. március 7.A tizennyolc évi vakációDörgedelmes felszólalások, ostoba viccek és izzadtságszagú poénok, majd szenzációsnak szánt sajtóbeszámolók követték Pelczné Gáll Ildikó Fidesz-alelnök beszédét, amit a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagyváradi kongresszusán mondott el. A küldöttek ilyetén reagálása várható volt. Ahhoz azonban, hogy a kifogásokat megfogalmazókról, illetve szavuk súlyáról is átfogóbb képet kapjunk, földrajzilag először messzire, a történelmi Dobrudzsába kell utaznunk, de az időben is vissza kell mennünk tizennyolc évet. A Fekete-tenger partján, Neptunon vagyunk, ötszáz kilométerre a Székelyföld szívétől. Az autonómiáért, jogegyenlőségért, anyanyelvhasználatért könyörgő székelyek hangja elakad a Kárpátokon, s ha egy-egy fohász mégis átszüremlik a magas hegyvonulat sűrű erdőin, azt a hullámtörőkön megütköző tenger nyeli el. 1993-at írunk, június közepe van. Az agyonlőtt diktátor, Nicolae Ceausescu egykori, tengerparti villája előtt román és magyar politikusok paroláznak, majd eltűnnek a Bukaresttel forró telefonvonalon összekötött szocreál épületben. Az asztalnál Borbély László, Frunda György és Tokay György, az RMDSZ-ben januárban hatalomra került vonal emberei foglalnak helyet. Velük szemben a posztkommunista Ion Iliescu emberei, Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár és Traian Chebeleu elnöki szóvivő ül, akikkel a magyarok titkos alkut kötnek: különbejáratú előnyökért hosszú időre jegelik a programjukba foglalt autonómiaköveteléseket. (A későbbi, hivatalos RMDSZ-megfogalmazás szerint az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) szervezet a tengerparti Neptun-fürdőn nem hivatalos találkozót szervez a román kormány és az RMDSZ részvételével.) Neptunról most érdemes ugrani – időben is – egy nagyot Bukarestbe, ahol 2001 októberében Verestóy Attila RMDSZ-szenátor kiabálós vitába keveredik a Magyar Országgyűlés elnökével. Amikor Áder János az RMDSZ parlamenti frakciójával találkozik, a szenátor olyan hangnemben rója fel neki, hogy a Fidesz-vezette kormány elhanyagolja az RMDSZ-t, és az azon belül tevékenykedő Reform Tömörülést favorizálja, hogy azon a Markó–Verestóy csoportosuláshoz tartozó többség is felháborodik. Verestóy magából kikelve hányja a magyar politikus szemére, hogy őt az Orbán-kormány még nem hívta meg Budapestre. Elena Ceausescu egykori kutatója, aki román lapvélemények szerint Iliescu volt pártja és az MSZP összekötő embere, nem képes elviselni, hogy már nem ő a román–magyar kapcsolatok irányítója. Két évvel később – már Brassóban – Verestóy kivörösödött fejjel kiabál Répás Zsuzsával, a Fidesz külügyi tanácsadójával, hogy a Cenk alatti városban rendezett március 15-i ünnepségen ne olvassa fel az Erdélyben tartózkodó Németh Zsolt beszédét. (Az első Orbán-kormány politikai államtitkára romániai útján megbetegedik, ezért kéri a tanácsadót, helyettesítse őt a brassói színházban rendezett ünnepségen.) Verestóy kirohanásának hatására a Brassó megyei RMDSZ vezetői eldöntik: Németh beszédét nem lehet felolvasni, az ünneplő közönségnek pedig mintegy fele hallgatja végig, ahogy a szenátor kiabál a vendégként érkezett hölggyel. Röpke kalandozásunk utolsó előtti állomása legyen Budapest, ahol a Fidesz mindeközben megalkotja a státustörvényt, majd második kormányzásának kezdetén lehetővé teszi a magyar állampolgárság könnyített megszerzését, elkezdve egy újfajta, a nemzet egyesítését célzó nemzetpolitika kimunkálását és megvalósítását is, amelytől az RMDSZ ismét csak eltérő hangot üt meg. Utolsó helyszínünkön, az RMDSZ nagyváradi kongresszusán Pelczné Gáll Ildikó ezért figyelmezteti a szövetséget, hogy 2011. február 26. korszakhatár lehet a RMDSZ életében, s a változás a szövetség politizálásában is beállhat. „Ha a változás mellett döntenek ma itt, akkor mi segítő kezet nyújtunk önöknek a kitűzött célok elérésében, és együttműködésünket ajánljuk fel, ahogy ezt tettük eddig is, és tesszük a jövőben is a Kárpát-medencei összefogás nevében” – mondja a Fidesz alelnöke. Nem sokkal később azonban felkapaszkodik a pulpitusra Borbély László, a neptuni szerencselovag, hogy szikrázó szemekkel vágja a magyar világ arcába: „Ne utasítgasson bennünket senki – sem Bukarestből, sem Budapestről – még akkor sem, ha kétharmados többsége van!” Kalandozásunk itt elakad, happy end sincs. Sajnos, a Kárpátok visszafelé is elnyelnek minden, a tengerpart vagy Bukarest felől jövő hangot, így örök rejtély marad, hogy Borbély László – vagy később Verestóy – Neptunon is a nagyváradihoz hasonló karakán magatartást tanúsított-e az erdélyi magyarság érdekében. Kristály Lehel, Magyar Hírlap 2011. április 16.�?jra Kovásznára látogatott Traian BãsescuAz államfõ magánlátogatáson tartózkodik Kovásznán, ahová pénteken este 7 óra után érkezett meg gépkocsival, így nem keltett nagy feltûnést. Bãsescu szokás szerint a fürdõvárosi protokollvillában szállt meg, és értesüléseink szerint máig tartózkodik Háromszéken. Az államfõ nem nyilatkozott a sajtónak. Mint ismert, az elmúlt három évben Traian Bãsescu rendszeresen meglátogatja Kovászna városát. 2008-ban egyhetes szabadságát is itt töltötte. Legutóbb tavaly decemberben látogatott Kovásznára, amikor részt vett az RMDSZ Kereszténydemokrata Platformja kongresszusán, amikor kifejtette: jelenlétével a kormánypartnerrel szembeni tiszteletet szerette volna kifejezni. Traian Bãsescu fürdõvárosi szálláshelye az a protokollvilla, amelyet a 80-as években Nicolae Ceausescunak építettek vadászháznak, de õ mindössze egy éjszakát töltött ott, 1986-ban. A Kovásznai protokollvillában rendszerint magas rangú állami hivatalosságokat illetve külföldi vendégeket szállásolnak el. Marosvásárhelyi Rádió Erdély.ma 2011. december 22.1989-re emlékeznek országszerteMa, december 22-én országszerte ünnepi istentiszteletekre és koszorúzásokra került sor az 1989-es forradalom hőseinek emlékműveinél. 22 évvel ezelőtt Nicolae Ceausescu és felesége, Elena ezen a napon, a tüntetők nyomására helikopterrel szökött meg a Román Kommunista Párt központi székházából. A forradalmárok elfoglalták az intézményt, bevonultak a rádió és a televízió épületébe. Gyakorlatilag ekkor dőlt meg a kommunista rendszer. Azokban a feszült napokban több mint 1.000-en vesztették életüket, a sebesültek száma meghaladta a 3.300-at. kolozsvariradio.ro Erdély.ma 2012. január 27.A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett - Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját? – Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot… - Hová került a sikeres átkelés után? - Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem. - Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről. - Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti. - Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik? - Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni. - Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában? - Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar? - Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. - Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik? - Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott. - Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez? - Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. - Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt? - Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. - Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai? - Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele. - Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására? - Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. - Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat? - Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. - Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után? - A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez. - Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban… - Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek. - A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő? - Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette. A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. - Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre? - Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2012. április 17.Mennyire lett román város Kolozsvár?Száz éve Kolozsvár még majdnem tisztán magyar város volt, mára a magyarok aránya 16 százalékra apadt. Egy Magyarországon most megjelent tanulmány azt elemzi, hogyan élnek együtt a városban magyarok és románok. A XX. század egyik legpusztítóbb ideológiája (a szovjet típusú rendszereken kívül) a felfokozott nacionalizmusból fakadó nemzetiszocializmus és fasizmus volt. Talán éppen ezért is kezdték meg a kutatók az 1980-as évektől a nacionalizmus – mint közösségi ideológia – alapkategóriáinak lebontását, az ideológiai „dekonstrukciót". Ilyen az amerikai Rogers Brubaker, aki szerint az etnikai közösségek voltaképpen egyfajta csoportszemlélet termékei. A nacionalizmusokat általában felülről konstruálják meg, de ha ezt ügyesen teszik, akkor a hétköznapi életben is megnyilvánulhat az etnicitás, és ezt már a kutatók aztán „alulról" is vizsgálják. Brubaker is ezt tette Kolozsváron, ahol a magyar és a román lakosság mindennapi együttélését, elsősorban nyelvi kommunikációját vizsgálta. Magyarokkal, románokkal kezdett beszélgetni, sőt munkatársakat is toborzott maga köré, akikkel együtt fókuszcsoportos felméréseket végzett. Ennek eredménye az a könyv, amely 2006-ban jelent meg angolul, majd idén a L'Harmattan Kiadónál magyarul is napvilágot látott. Brubaker a kolozsvári Feischmidt Margittal, az angol Jon Foxszal és a román Liana Granceával együtt írta meg a „Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban" című kötetet. Nem etnikai problémaként élik meg a kolozsváriak a nehézségeiket A kutatók az etnicitás megnyilvánulásait a hétköznapi beszédben, élethelyzetekben próbálták megragadni – egy körülbelül tíz évvel ezelőtti állapotot, Gheorghe Funar ultranacionalista polgármesterségének utolsó éveit regisztrálva. Hétköznapi szituációkban nem igazán nyilvánultak meg a kutatók szerint ezek a nemzetiségi különbségek, minthogy a kolozsvári magyarok és románok képesek a mindennapjaikat enélkül is élni. (Általános anyagi nehézségeik miatt inkább túlélni.) Problémáikat csak időnként és bizonyos körülmények között értelmezik etnikai alapon – ez az egyik legfontosabb megállapítása Brubakeréknek. Az egyes etnikai csoportokon belül persze különböző vélemények, kijelentések hangzottak el. Brubaker felidézi azokat a helyzeteket is, amikor a magyarok „a román, de rendes" szituációban hozzák elő román ismerőseiket, vagy éppen fordítva, az „ungur dar de treaba", vagyis „magyar, de rendes" kitételek kerültek elő. Hasonló szituáció, amikor valamilyen, a közvélekedéstől eltérő állásponton van a beszélő. Ilyenkor hangsúlyozza, hogy bár a „másik" csoport érvelését támogatja, de mentségül megemlíti, hogy ő amúgy az „egyik" csoport tagja. A vizsgálat szerint a románok megosztottabbak Kolozsváron, mint a magyarok. Nemcsak a magyaroktól különülnek el, de esetenként a regáti, azaz a Kárpátokon túl élő románoktól is. Létezik egyfajta transzszilvanizmus: az erdélyiség tudata összeköti a helyi, kolozsvári gyökerű románokat és magyarokat. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus Brubakert erősen befolyásolta az 1990-es marosvásárhelyi magyarverés (erről az origo.hu pár héttel ezelőtt írt részletesen). Az foglalkoztatta, hogy Kolozsváron miért nem alakultak ki véres konfliktus, Románia miért nem vált a volt Jugoszláviához hasonlóvá. A kutatók szerint Kolozsváron azért nem tört ki az erőszak, mert a hétköznapokban az etnicitás mégsem hatja át olyan mértékben az ottani életet, mint ahogyan azt a politikai elitek, vagy a nacionalizmusra rájátszó „etnopolitikai vállalkozók" állítják. Ilyen szempontból a kolozsvári példa nemcsak Kolozsváron vagy Erdélyben, hanem az egész világon modellértékű lehet Brubakerék szerint. Ehhez Feischmidt Margit a pár hete tartott budapesti könyvbemutatón hozzátette: a kolozsvári magyarokat és románokat nem választják el éles osztálykülönbségek, talán ez is nagy szerepet játszik a békés együttélésben. A kolozsvári román-magyar együttélés békés jellege mellett nyilvánvaló az is, hogy a két csoport két párhuzamos világban él. Szűk és korlátozott ugyan a magyar világ Kolozsváron, s folyamatosan szorul vissza – tehetjük hozzá a friss népszámlálási eredmények alapján – de éppen azzal, hogy megvannak az oktatási és más intézményei, meg tudott maradni. A magyar intézmények egy olyan zárt világot hoznak létre, ahol éppen a kisebbségi lét „megjelöltségét" sikerül elfeledtetni, természetes közeggé alakítani. Nem kell a magyaroknak sem mindig az etnicitásra koncentrálniuk, éppen a saját intézményrendszerük miatt. (Jellemző példa, hogy a városban párhuzamosan működik egy-egy állami fenntartású színház és opera, magyar és román nyelven. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar gimnáziumot végzett színház szakos hallgatójával megtörténhet, hogy rögtön az Állami Magyar Színház alkalmazza, és utána kizárólag a magyar kulturális közegben mozog. Viszont egy zenész diáknak ugyanerre már kevesebb az esélye, mert a zenei szakközép és a zeneakadémia vegyes, illetve kizárólag román tannyelvű.) A konfliktusok tompítására sajátos módszereik vannak a Kolozsváron élőknek: általában nem beszélnek az etnikai problémákról, nem is mindig foglalkoztatja őket ez. Inkább a gazdasági nehézségekről beszélnek egymással. Ha pedig netán szóba kerül az etnicitás, egyszerűen elviccelik az ügyet, vagy akár még ugratják is egymást. Vitatémák: Kolozsvár elrománosodása Történészek ugyanakkor Brubaker könyvének számos pontját vitatják. A budapesti könyvbemutatón elsősorban Bárdi Nándor kisebbségkutató kifogásolta a történelmi háttér elnagyoltságát. Azt például, hogy miként vált egy magyar városból román dominanciájú településsé Kolozsvár egy évszázad alatt. Bárdi a hatvanas évekre tette azt az időpontot, amikor a domináns nyelv a román lett. Kiemelte ebben a lakótelep-építés szerepét, amivel az etnikai magyar szigeteket megtörték. Válaszában Rogers Brubaker hangsúlyozta: nem száz évet, hanem a már fennálló helyzetet elemezték. Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen a könyv hosszú történeti bevezetőjében alapvetően a város iparosításával, modernizálásával magyarázza a románok túlsúlyba kerülését. Nem pedig a nemzetiesítéssel – tulajdonképpen a románosítással – amelynek a létezését amúgy nem tagadja Brubaker, és főleg a magyar oktatás Ceausescu alatti visszafejlesztésével illusztrálta ezt. A román állam telepítési politikájáról nem sokat ír Brubaker Pedig Kolozsvár etnikai összetételét a román politika igyekezett befolyásolni. A román kommunista párt vezetői közül Nicolae Ceausescu a nemzetiségi összetétel „javítását" úgy tartotta megoldhatónak, ha a legnagyobb erdélyi városok körüli községeket a városokhoz csatolják – ezt Stefano Bottoni történész egy 1960-as dokumentum alapján idézi egyik könyvében. Szintén nem emeli ki Brubaker (csak néhány célzást tesz rá), hogy az erdélyi városok elrománosodását szervezett állami akciók segítették. A „Hetven év. A romániai magyarság története" című 1990-es kötetben erről ez olvasható: „Románia az ötvenes évek végétől gyakorlatilag nem biztosította állampolgárai számára a lakhely és a munkahely szabad megválasztásának jogát, az állami telepítési politika pedig szinte lehetetlenné tette a vidéken élő magyar nemzetiségű lakosság számára, hogy a közeli nagyvárosokba költözzön." Ráadásul Romániában „1968-tól évente minisztertanácsi határozat szabályozta a tételesen felsorolt városokba települők számát, sőt 1971 után mindenkitől igazolást kértek arról, hogy lakása az adott településen biztosítva van-e. Az egyedi engedélyezés diszkriminációra és olyan ún. zárt városok létrehozására adott lehetőséget, ahová magyarok nem telepedhettek be." Ilyen zárt város volt Kolozsvár is – erről Brubaker nem ejt szót. Brubaker hosszan elemzi a holokausztot, azt, hogy Észak-Erdély (és így Kolozsvár) Magyarországhoz való visszacsatolása után a zsidónak minősített emberek közül sok ezret deportáltak 1944-ben Auschwitzba. Ez a kolozsvári és a város környékén élő, magyarul beszélő népesség jelentős részének (12-18 ezer embernek) az eltűnését, halálát jelentette. A deportáltak túlnyomó többsége ugyanis magyar anyanyelvű volt. Brubaker ugyanakkor nem hangsúlyozza, hogy Magyarország 1944-ben német megszállás alatt állt. Szatmárnémeti: nem, Marosvásárhely: igen Bárdi Nándor megjegyezte a könyv kapcsán azt is: ma már jobban lehet tudni, miért Marosvásárhelyen és nem Kolozsváron verték 1990-ben a magyarokat. A Ceausescu-rendszer 1989 decemberi bukása után a volt titkosszolgálat, a Securitate utódszervezetének minél gyorsabb létrehozásában voltak érdekeltek ugyanis bizonyos erők. Ők Szatmárnémetit és Marosvásárhelyt jelölték ki eredetileg a provokációk helyszínéül. Szatmárnémetiről végül lemondtak, mert túl közel volt a magyar határhoz (veszélyesnek tartották ezt katonai szempontból). Ráadásul az ottani románok kevésbé voltak manipulálhatóak, mert többnyire beszéltek magyarul. Mindezt Bárdi a már általunk is említett Stefano Bottoni legfrissebb, még részben publikálatlan kutatásaira hivatkozva mondta el a könyvbemutatón. Szegő Iván Miklós origo.hu. Erdély.ma 2012. október 22.Ötvenhatáron" túli történetekErdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl. A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre. Erdély A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört. A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok. A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták. Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is. Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen. Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt. Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére. Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban. Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább. A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.) Kárpátalja A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak. Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.) Vajdaság 1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is. Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.) Bucsy Levente MNO 2013. január 9.Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestereAkárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól. Telt ház – nemzetközi díj nélkül Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt". Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak. 1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet. A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig. Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja). Kommunista akciófilm „Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság. A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben. A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat. Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán. Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is. Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót. Nem lett Mihai Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött. Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára. Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott. Ceauşescu szavaival A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész. Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában. Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik. Maszol.ro, 2013. február 17.SZNT: legyen Székelyföld önálló közigazgatási régió!Románia közigazgatási átszervezése egyre élesebben veti fel a kérdést, mi lesz Székelyföld jövője? Sajnos a közvélemény alakítói, – köztük vezető politikusok és a sajtó – nem állnak a helyzet magaslatán. A helyes kiindulási pont ugyanis nem az, hogy mit akar a kormány, vagy milyen alkalmi ötletekkel állnak elő a pártok tisztségviselői, hanem az, hogy mi az érintett közösség akarata. Székelyföld esetében az itt élő embereknek kell nyilatkozniuk, őszintén kifejezve azt, amire vágynak! Vannak és lesznek politikusok, akik arra próbálnak majd rábeszélni minket, aminek úgymond „realitása van”. A dolog könnyebbik végét ragadnák meg, és saját komfortérzésüket helyeznék előtérbe, mondván: „Olyat kérjetek, amit könnyebben elérünk.” Elfelejtik, és el akarják feledtetni, hogy Románia nemzetközi kötelezettségvállalásai, a hazai és a közösségi jog, de a nemzetközi jog is a közigazgatási határok megrajzolásánál az érintett közösségek akaratát tekinti irányadónak. Ezen túl a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló keretegyezmény, – amelynek Románia is részes állama – tiltja a nemzetiségi arányok megváltoztatását: A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak. Hasonló előírásokat tartalmaz a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartája is. Tudni kell azonban, hogy a nemzetközi jog nem védi meg azt, aki a jogait alkuba bocsátja. Ha mi magunk kérjük, hogy Székelyföld helyett Maros, Hargita és Kovászna megye legyen egy régió (függelék, 2. ábra), ha mi magunk kérjük, hogy ezt még Beszterce-Naszód megyével is megtoldják (függelék, 3. ábra), akkor nem a többségi hatalom, hanem saját gyarlóságunk áldozatai leszünk. A Székely Nemzeti Tanács számára, a több mint 210 000 székelyföldi polgár által kifejezett közakaratnak megfelelően egyetlen változat fogadható el: a Gyergyóditrói Székely Nemzetgyűlés kijelölte Székelyföld határait, és ettől eltérni nem lehet! Marosvásárhelyen, március tizedikén, a Székely Szabadság Napján tegyünk hitet együtt az egyetlen méltányos, a székelység érdekeivel és akaratával összhangban levő közigazgatási átalakítás mellett: legyen Székelyföld önálló közigazgatási régió! Nyilvánítsuk ki együtt, hogy autonómiát akarunk Székelyföldnek! Tiltakozzunk együtt a székely jelképek üldözése ellen! Csak úgy lehetünk sikeresek, ha céltudatosak és egységesek vagyunk. Ha minden régióátrajzolási változat buktatóit, csapdáit megértjük, ha nem engedjük magunkat megtéveszteni, és következetesen ragaszkodunk ahhoz, hogy mindig azt kérjük, ami a közösségünk érdeke. Azt kérjük, amit a lelkiismeretünk diktál. Ehhez jogunk van, mi több kötelességünk, és egyben ez az egyetlen út egy méltányosabb, igazságosabb jövő, az autonómia felé. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke Függelék Székelyföld és a közigazgatási átalakítás tervei 1. Székelyföld régió a Székely Nemzeti Tanács javaslata alapján. Létrehozása az autonóm Székelyföld megteremtésének elengedhetetlen előfeltétele. A magyarság részaránya a régión belül 73,5%. 2. Maros, Hargita és Kovászna megye együttesének számontartása Székelyföldként tragikus és veszélyes félreértés. Székely megyékről beszélnek a hívei, holott ezeket Nicolae Ceausescu hozta létre, épp azért, hogy rosszabb helyzetbe juttassa a székelyeket, mint amilyenben a Magyar Autonóm Tartományban éltek. Buta és káros elhitetni, hogy a Ceausescu féle megyehatárok sérthetetlenek. A magyarság részaránya a régión belül 57% Tiltakozzunk ez ellen is március tizedikén: 3. Maros, Hargita, Kovászna és Beszterce-Naszód megye. Az RMDSZ legutóbbi kompromisszumajánlata a román politikai elitnek. Úgy gondolják, ha a három megyés megoldást nem sikerült elfogadtatni, akkor meg kell próbálni egy olyan változatot, ahol a magyarság részaránya még kisebb. Mi több itt már egyenesen kisebbségben lennénk. A magyarság részaránya a régión belül 46%! 4. A kormány javaslata a fejlesztési régiókat tenné közigazgatási egységekké. Egyelőre megmaradnának a megyék, de hatásköreiket fokozatosan elsorvasztanák és a régiókra ruháznák. A Ponta terv a lopakodó jogfosztás iskolamodellje. A nemzetközi kötelezettségszegést kinyújtaná, elmosná, hogy azok se vegyék észre, akiket még az oly sovány megyei döntéshozatal esélyétől is megfosztanak. A tipikusan balkáni diktatúrák módszere a látszatra helyezni a hangsúlyt és félrevezetni világot. Románia ezzel felszámolná a 85%-ban magyar többségű Hargita, a 74%-ban magyar többségű Kovászna megyéket, de még Maros megye 39%-nyi magyar lakossága is hátrányosabb helyzetbe kerül, mivel a magyarság részaránya a régión belül mindössze 29%. 4. Az Unióban megbukott NUTS beosztását Romániának közigazgatási rangra emelné a kormány. Az egyetlen érv mellette a román közvélemény felé: a mi beolvasztásunk, Kovászna és Hargita megye elsorvasztása. Erdély.ma, 2013. február 19.Így nyírták ki a magyar autonómiát RomániábanNegyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. "Befejeződött a román parlament ülése" - ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: "A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az "autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán. Észak-Erdély többször is gazdát cserélt A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek - és a Székelyföld is - a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg - szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával - elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én - írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként. Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta. Sztálin hozatta létre az autonóm területet Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt. Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefani Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették. Nem igazi autonómia, inkább üvegház Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az "autonóm" közigazgatási egységben. Az "autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus "közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az "elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni "üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra. Fordulópont: 1956 Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ - az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás - demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának. Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban). Román kézben a MAT kulcspozíciói A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a "nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására. 1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön. Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.) Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok. A MAT megtörése A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat. Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre - ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét. Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának - Sepsi és Kézdi járásoknak - a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének - írta Hunya Gábor. Nem váltak be a magyar remények Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban. Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: "...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában. Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja - bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós Origo.hu, 2013. február 25.Victor Ponta: Tőkés László románellenes érdekeket képviselVictor Ponta miniszterelnök szerint Tőkés László a románellenes érdekeket képviseli, és azok pénzelik őt, akik Románia lejáratásában érdekeltek. Ponta újságírói kérdésre válaszolva reagált hétfőn az európai parlamenti képviselő aznapi nyilatkozatára. Tőkés László azt mondta: Nicolae Ceausescu nagylelkűbb volt mint Victor Ponta, mert lehetővé tett egyfajta autonómiát a magyarok számára, míg a miniszterelnök elzárkózik egy különálló székelyföldi régió létrehozásától. Ponta a székelyföldi régió témájára nem tért ki, csak bírálója személyéről fejtette ki véleményét. „Örülök Tőkés úr támadásainak, mert ő a Románia ellen irányuló idegen érdekeket képviseli már húsz éve. Akkor ijedtem volna meg, ha dicsért volna" – jelentette ki Ponta. Úgy vélekedett, idegen érdekek szolgálatát bizonyítja az, hogy Tőkés László „rendszeresen támadja" Romániát és a romániai magyarság legitim képviselőit. „Tőkés László horthysta nyelvezetet használ. De szeretném leszögezni, hogy a romániai magyar kisebbség rendkívül fontos, ugyanazoknak a jogoknak örvend, mint a románság, és egyedüli legitim képviselője a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, hiszen rájuk szavaztak. Tőkés úr pártjára senki sem szavazott, legfeljebb Budapest" – mondta Victor Ponta. MTI Erdély.ma, 2013. február 25.Tőkés: a magyarellenesség a posztkommunista visszarendeződés megnyilvánulásaA posztkommunista visszarendeződés egyik aggasztó megnyilvánulása a Romániában felerősödött magyarellenesség – vélekedett Tőkés László európai parlamenti (EP-) képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az MTI-hez hétfőn eljuttatott nyilatkozatában. A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja alkalmából kiadott nyilatkozatban Tőkés László úgy értékelte, hogy Romániában folytatódik a Ceausescu-korszakra emlékeztetető asszimilációs politika, valamint a „verbális magyarellenes agresszió" a román médiában. Szintén a visszarendeződés jelének nevezte azt, hogy Victor Ponta miniszterelnök az ország belügyének tekinti a kisebbségi kérdést. Az EP-képviselő szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Szocialista Párt (MSZP) „tudatosan vagy jóhiszeműségből" asszisztál ehhez a román többségi politikához. Az EP-képviselő hétfőn egy nagyváradi sajtótájékoztatón is kifejtette, hogy a Ponta-kormányzatot a kommunista örökség továbbvivőjének tartja. „Nicolae Ceausescu nagylelkűbb volt mint Victor Ponta, mert lehetővé tett egyfajta autonómiát a magyarok számára, míg a kormányfő elzárkózik egy különálló székelyföldi régió létrehozásától" – mondta Tőkés László hétfői sajtóértekezletén a Mediafax hírügynökség beszámolója szerint. MTI Erdély.ma, 2013. március 4.Tőkés László bepereli Victor Ponta miniszterelnökötSajtónyilatkozatban közölte hétfőn Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, hogy személyiségi jogai megsértése miatt bepereli Victor Pontát, Románia miniszterelnökét. Tőkés László közölte, emberi, valamint romániai és európai állampolgári méltóságában érzi sértve magát Victor Ponta miniszterelnök nemrég tett kijelentései által, amelyek szerint a volt püspök Monica Macovei volt igazságügy-miniszterrel egyetemben „románellenes érdekek képviselője”, akit „azok pénzelnek, akik azt akarják, hogy Románia egy instabil ország legyen, és hogy minden oldalról megtámadják”. Tőkés László azt is kifogásolta, hogy a miniszterelnök „horthysta nyelvezetet” tulajdonít neki. Tőkés László súlyosbító körülményként vette számba, hogy Victor Ponta kijelentései a „kormányzása kezdete óta elhatalmasodó általános magyarellenes politikai kurzus központi hátterét és szerves részét képezik". Az EP-képviselő úgy vélte, a „posztkommunista uszítópolitika" szemmel láthatóan a mostani román kormánytól indul, és az egész romániai magyar közösséget veszi célba. Tőkés László újabb érveket hozott fel azon korábbi kijelentése mellé, amelyben Victor Ponta kormányzását Nicolae Ceausescu kommunista diktátor korához hasonlította. Megemlítette, személyét a Ceausescu-diktatúra idején is külföldi kémszervezetekkel próbálták összefüggésbe hozni, és a nyolcvanas években is gyakori volt a „horthysta", „hitlerista" nyelvezet emlegetése. MTI Erdély.ma, 2013. április 27.25 éve jelentették be a falurombolási tervetHuszonöt éve, 1988. április 29-én jelentette be Nicolae Ceausescu államfő, a Román Kommunista Párt (RKP) főtitkára, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. településszisztematizálási tervet, melynek során „agráripari centrumokat" hoznak létre. A köznyelvben falurombolásként elhíresült program a tizenháromezer romániai falu mintegy felének a felszámolását irányozta elő. Romániában már a hetvenes évek óta folyt a városok és városközpontok szisztematizálása. Az erőltetett városiasítás – a statisztikákban legalábbis – látványos eredményekkel járt, 51 község vált várossá. Ezt követte a vidéki területrendezési elképzelés megvalósítása, amely nem csak a lerombolandó, elköltöztetendő falvakat, hanem minden települést érintett, mert drasztikusan csökkentette a beépíthető területet és elrendelte az ezen kívül eső házak, családi gazdaságok elköltöztetését. Az intézkedésektől a pártvezetés a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület háromszázaléknyi növekedését remélte. A falurendezési terv részleteit 1988. április 29-én ismertette Nicolae Ceausescu az RKP KP Politikai Végrehajtó Bizottságának ülésén. Eszerint az első szakaszban, 1990-ig elkészítik az átrendezés minden részletre kiterjedő tervét, s felmérik a falvak lakosainak számát. A két-háromezer főnél kevesebb lakosú településeket, azaz a romániai falvak felét eleve életképtelennek minősítették. Az 1995-ig tartó második szakasz végére megyénként 2-3 agráripari komplexumot terveztek kialakítani, az utolsó szakaszban pedig, 2000-ig 558 városi jellegű agráripari központ jött volna létre iskolákkal, kórházakkal, sport- és művelődési központokkal. A lakosságot többszintes lakóházakba akarták áttelepíteni, ezeket kizárólag a központi típustervekkel összhangban lehetett megépíteni. (1985-től már több települést felszámoltak Bukarest környékén és Giurgiu megyében, de a modellértékűnek tekintett új településeken többnyire a legalapvetőbb szolgáltatások is hiányoztak.) Ceausescu bejelentését követően az ország egész területén megkezdődött a községek átszervezése: a falvak bontásához még hozzá sem fogtak, de sok helyen az orvosi ellátást már megszüntették. Nagyságukra nézve a magyarlakta falvak nem érték el az életképessé nyilvánítás alsó határát, s veszélyeztetettekké váltak a német nemzetiségű falvak is, mivel lélekszámuk az NSZK-ba történő erőteljes kivándorlás miatt folyamatosan csökkent. A tervezett településrendezés nyilvánvalóan e nemzetiségek szellemi hagyományai és közösségi tudata ellen is irányult, erősítve a román lakosság módszeres betelepítésével támogatott homogenizációs folyamatot. Mindez ellentétes volt a polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányával és a helsinki záróokmánnyal, amelyeket Románia is aláírt. Nicolae Ceausescu bejelentése után az értelmiség egy része tiltakozott a pártvezetésnél. Közleményekben tájékoztatta a külföldet is, a nemzetközi közvélemény felfigyelt a tervekre, s Románia egyre nagyobb politikai nyomás alá került. Hevesen tiltakozott a falurombolás ellen Ausztria és az NSZK, s kiéleződött a magyar-román viszony is. A magyarlakta településekről érkező riasztó hírek hatására több magyarországi civil szerveződés 1988. június 27-én tüntetést szervezett a budapesti Hősök terén a romániai falurombolás ellen, a demonstráción mintegy 60-70 ezer ember vett részt. Három nappal később az Országgyűlés állásfoglalásban hívta fel a romániai Nagy Nemzetgyűlés figyelmét a megsemmisítésre kijelölt falvak felbecsülhetetlen történelmi és kulturális értékeire, kifejezve reményét, hogy a román vezetés eláll a terv végrehajtásától. Románia válaszul bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust és a diplomáciai kapcsolatok megszakításának lehetőségét is felvetette. Mindennek nyomán menekültek ezrei kezdtek Romániából Magyarországra áramlani. A feszült politikai helyzetben augusztus 28-án teljesen váratlanul találkozott Aradon az új magyar miniszterelnök, Grósz Károly Nicolae Ceausescuval, de egyetlen fontos kérdésben sem sikerült megállapodásra jutniuk. A településszisztematizálási programot a román vezetés 1988 végén lelassította, amiben a nemzetközi tiltakozásoknál nagyobb szerepet játszott az anyagi eszközök hiánya. A falvakat eredetileg buldózerekkel akarták a földdel egyenlővé tenni, de aztán ekkoriban láttak napvilágot azok az elképzelések, hogy iskola, közlekedés, orvosi ellátás, postai szolgáltatás híján inkább hagyják őket maguktól elhalni. A tarthatatlan bel- és külpolitikai állapotot végül a romániai forradalmi átalakulás szüntette meg, amely 1989. december 22-én magával sodorta Nicolae Ceausescut és egész rendszerét. MTI Erdély.ma 2013. június 10.A Székely Nemzeti Tanács nyílt levele Magyarország önkormányzataihozNemrég elhúzódó „zászlóháború" zajlott Székelyföldön, melyet a hatóságok és a nacionalista román sajtó indított Székelyföld jelképei ellen. Ez idő alatt számos magyarországi önkormányzat tett bizonyosságot szolidaritásáról, kitűzve hivatalos épületeikre Székelyföld zászlaját. Hadd köszönjem meg elöljáróban a szolidaritásnak ezeket a megnyilvánulásait, amelyek megerősítettek a kitartásban, és a meggyőződésben: nem vagyunk egyedül. A múlt század nyolcvanas éveiben, amikor Nicolae Ceausescu bejelentette a hírhedt falurombolási programot, Európa-szerte, így Magyarországon is tömegesen mozdultak meg az önkormányzatok, s neveztek meg testvértelepüléseket a halálra ítélt romániai falvak között. Ma Románia, egy olyan közigazgatási átalakításra készül, amely a 75%-ban magyar többségű Székelyföld szempontjából, történelmi léptékben csak a falurombolási tervvel hasonlítható össze. Románia kormánya – megszegve nemzetközi kötelezettségvállalásait – nem kéri ki Székelyföld 800.000 lakosának a véleményét a közigazgatási határok kialakításáról, hanem épp ellenkezőleg, az itt élők akaratával ellentétben, egy román többségű nagy régióba kívánja beleerőltetni Székelyföldet. Elszántak vagyunk, hogy az erőszakmentes tiltakozás eszközeivel, nagyon határozottan lépjünk fel a megsemmisítésünket célzó állampolitika ellen, és számítunk továbbra is Magyarország önkormányzataira. A Székely Nemzeti Tanács nemcsak tiltakozik, de keresi a párbeszéd lehetőségét is. Ez év március tizedikén, a Székely Szabadság Napján tartott marosvásárhelyi tüntetésen harmincezer ember által közfelkiáltással elfogadott beadvánnyal fordultunk Románia kormányához. Ezt követően a beadványt negyvenezer ember erősítette meg az aláírásával, kérve Románia kormányát, hogy fogadja a tüntetők, Székelyföld képviselőit. Erre a beadványra a mai napig nem érkezett válasz. A székelyek nemcsak tiltakoznak, nemcsak párbeszédet szorgalmaznak, de építkeznek is. Olyan autonómia-statútumot terjesztettünk Románia parlamentje elé, amely nemcsak a székelységnek biztosítaná hosszú távon a megmaradást a szülőföldjén, hanem a működő európai-autonómiák mintájára Románia számára is tartós stabilitást és gazdasági fellendülést jelentene. Ebben a pillanatban erősebbnek tűnik azonban Romániában a '89 előttről maradt magyarellenes örökség, a törvénytervezetet ugyanis két alkalommal is vita nélkül utasította el Románia Parlamentje. Ez azonban minket nem fog letörni. Kedvező jogi környezetet akarunk teremteni a székely törekvéseknek az Európai Unióban. Ehhez kerestünk, és találtunk szövetségeseket szerte Európában, olyan közösségek tagjai között, akik megéltek a miénkhez hasonló történelmi tapasztalatokat. Élni kívánunk az európai polgári kezdeményezés eszközével, az erre vonatkozó tervezetünk már jó ideje megtalálható a www.nemzetiregiok.eu címen. A kezdeményezés sikere érdekében egymillió aláírást kell majd összegyűjtenünk szerte az Európai Unió országaiból. Nem titok, hogy ezek jelentős részét Magyarországról szándékozunk összegyűjteni. Ebben nagy segítséget jelenthetnek az önkormányzatok. Az elmúlt hónapokban sikerült több önkormányzat vezetőivel tárgyalni és megszerezni a támogatásukat, ezek névjegyzéke, élén Budapest székesfővárossal megtalálható a kezdeményezés honlapján. Be kellett azonban látnunk, hogy fizikai képtelenség mindenhova eljutnunk, ezért most, amikor már csak napok, esetleg hetek vannak a kezdeményezés benyújtásáig, ezúton fordulunk minden magyarországi önkormányzathoz, kérve az erkölcsi, politikai támogatásukat, illetve kinek-kinek konkrét önkéntes segítségét ebben az ügyben. 1989. előtt Európa legkegyetlenebb diktatúráját sikerült megállítani a falurombolási terv végrehajtásában. Az akkorihoz hasonló szolidaritásra van szükség most is, hogy a terveinket sikerre vigyük, és rombolás helyett az építkezésé legyen a jövő. Marosvásárhely, 2013. június 9. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke Erdély.ma 2013. július 13.Izsák Balázs nyílt levélben figyelmezteti DragneátNyílt levélben figyelmeztette Liviu Dragnea régióátalakítással megbízott miniszterelnök-helyettest Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke arra, hogy még Nicolae Ceausescu sem merte figyelmen kívül hagyni az etnikai szempontokat Románia közigazgatási reformjakor. A nyílt levélben Izsák Balázs törvények és nemzetközi egyezmények egész sorára hivatkozva száll vitába a miniszterelnök- helyettesnek azzal a kijelentésével, amely szerint a tervezett romániai régióátalakítás nem etnikai, hanem fejlesztési szempontok szerint fog végbemenni. Izsák Balázs többek között a jelenlegi romániai megyerendszert kialakító 1968-as törvényt idézi, amely szerint a megyék kialakítása "földrajzi, gazdasági, társadalmi-politikai, etnikai körülményeknek és a lakosság kulturális kapcsolatainak és hagyományainak a figyelembevételével" történt. Megjegyzi, hogy a kisebbségvédelem még 1945 és 1989 között is Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaira épült. Az SZNT elnöke a kormány régióátalakítási terveit alátámasztó szakértői jelentéssel szemben hosszasan idéz az elnöki hivatal megbízásából készült korábbi szakértői jelentésből, amely kimondta: "Minden közigazgatási átszervezést célzó erőfeszítésnek kötelező módon tekintettel kell lennie a nemzeti kisebbségeket érintő dimenziókra." Izsák Balázs az elnöki hivatal szakértői jelentéséből idézi Románia nemzetközi kötelezettségvállalásait, amelyeket a régióátalakítás során figyelembe kell venni. Ezek sorában a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a helyi autonómia európai chartáját említi, amelyeket Románia a saját jogrendjébe is beépített. Az SZNT elnöke a román-magyar alapszerződésből is idéz: "A Szerződő Felek (...) tartózkodnak az olyan intézkedésektől, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott régiók lakosságának arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák e személyeknek az ezen cikk (1) bekezdésében felsorolt nemzetközi standardokból és normákból következő jogait és szabadságjogait." Izsák Balázs a hivatkozások alapján megállapítja: "a régiósítás kérdése kisebbségi jogokat érint, és ezáltal nemzetközi együttműködés tárgya és európai biztonságpolitikai kérdés is egyben". Arra hívja fel Liviu Dragnea figyelmét, hogy értelmezze jóhiszeműen a nemzetközi jog normáit. "Önnek is tudatában kell lennie, hogy nem fogják tudni figyelmen kívül hagyni az egy tömbben élő 700 000 székely akaratát, akik nem értenek egyet a kormány régiósítási tervével, és akik kifejezték azt az akaratukat, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió" – szögezi le nyílt levelében az SZNT elnöke. Mint írja, a székelyek nem fogják engedni, hogy szülőföldjüket a hozzá nem értés és a gyűlölet prédájává tegyék, és ha kell, a polgári engedetlenség eszközével élnek Székelyföld egységének a megőrzéséért. Népújság (Marosvásárhely) 2013. július 16.Andrei Marga utódjának is volt dolga a SecuritatévalEgyetemista évei alatt egy magyarországi vendégtanár lektorról kért jelentéseket a Securitate a Román Kulturális Intézet (ICR) új igazgatójától. Erről Lilian Zamfiroiu az Adevărulnak számolt be egy kedden közölt interjúban. Andrei Marga utóda az ICR élén elismerte: fiatalkori évei szorosan összefonódnak a Kommunista Ifjak Szövetségével (KISZ). Szerkesztője volt többek között a „Kommunista Egyetem” című lapnak, amelyben hozsannázta a diktátor Nicolae Ceausescut – névtelenül. Az egyetemi hallgató Zamfiroiut a kommunista titkosrendőrség is megkörnyékezte: arra kérték, vállalja írásban, hogy együttműködik a Securitatéval és jelentéseket ír a tanárairól. Egy ismerőse tanácsára nemet mondott, arra hivatkozva, hogy az egészségi állapota ezt nem teszi lehetővé. Zamfiroiut ettől függetlenül többször megkereste titkosrendőrség. Elsősorban a bukaresti egyetem egyik magyarországi lektoráról és egy másik, olaszországi vendégtanáráról faggatták. Az ICR igazgatója azt állítja, semmilyen megterhelőt nem mondott a Securitate tisztjeinek a külföldi oktatókról. „Mit mondtam volna, hogy az olasz tanár drága cigarettákkal kínált minket?” – fogalmazott Zamfiroiu. Mint ismert, az ICR jelenlegi vezetőjének elődjét, Andrei Marga kolozsvári filozófust a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács szerint 1977-ben szervezte be Nicolae Ceauşescu politikai rendőrsége Horia fedőnéven. Cs. P. T. Maszol.ro 2013. november 3.Így szüntették meg a Magyar Autonóm TartománytNegyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán. Észak-Erdély többször is gazdát cserélt A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként. Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta. Sztálin hozatta létre az autonóm területet Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt. Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették. Nem igazi autonómia, inkább üvegház Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben. Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra. Fordulópont: 1956 Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának. Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban). Román kézben a MAT kulcspozíciói A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására. 1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön. Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.) Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok. A MAT megtörése A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat. Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét. Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor. Nem váltak be a magyar remények Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban. Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában. Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós origo.hu Székelyhon.ro 2014. március 10.Székely Szabadság Napja – A szónokok szerint a jogok nem képezhetik alku tárgyátMarosvásárhelyen a szervezők becslése szerint több mint tízezren emlékeztek a Székely szabadság napján a 160 éve kivégzett székely vértanúkra, Török Jánosra, Gálfi Mihályra és Horváth Károlyra, és követelték a Székelyföld területi autonómiáját. A rendezvény szónokai szerint a székelység nemzeti és emberi jogai nem képezhetik alku tárgyát. A székely vértanúk obeliszkjénél tartott beszédében Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke közölte, Magyarország beavatkozott az SZNT oldalán a nemzeti régiók ügyében az Európai Unió luxemburgi bíróságán indított perbe. „Magyarország velünk van. Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül meggyőznünk, legyen szintén velünk!" – jelentette ki. A tömeg többször is félbeszakította Izsák Balázst, amikor azt mondta, meg kell előlegezni a bizalmat Románia új kormányának, melyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusai is részt vesznek. Hozzátette, a magyar politikusok útja a kormánypalotába az októberi nagy menetelés útvonalán vezetett. „Lehet, az a párbeszéd kap esélyt, amelyre az igényt kinyilvánította a székelység a Bereck és Kökös közötti nagy menetelésen" – jelentette ki az SZNT elnöke. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke üzenete által volt jelen a marosvásárhelyi megmozduláson. A volt püspök nyomatékosította: Isten szabadnak teremtette a székelységet. „Emberi és nemzeti jogaink nem képezhetik alku tárgyát. Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk" – fogalmazott Tőkés László. Az EMNT-elnök Kós Károlyt idézve üzente: „ha a románság meg fogja becsülni Erdély magyar polgárait – szövetségesekre fog találni bennük. De amennyiben ezt elmulasztja megtenni – a legjobb akaratunk ellenére és saját kárára, határozott ellenállásra fog késztetni bennünket". Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke úgy fogalmazott: az őshonos magyar közösségtől megtagadják Romániában az önrendelkezés legelemibb formáit, korlátozzák véleménynyilvánítási jogát. A pártelnök szerint a székelyföld autonómiájáért tartott isztambuli megmozduláson is lezárták a város főutcáját. Ez csak Marosvásárhelyen nem lehetséges. Ez a közösség mindaddig követelni fogja az autonómiát amíg célját el nem éri – hangoztatta az MPP elnöke. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke rámutatott: az erdélyi magyarság minden „önkény és határtologatás" ellenére hisz abban, hogy élni csak szabadon érdemes, és ennek csak a közösségi autonómia biztosíthat keretet. Az EMNP elnöke a Székelyföld autonómiatervezet parlament elé terjesztését sürgetve jelezte: „ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek". Günther Dauwen, az európai autonómiapárti erőket tömörítő Európai Szabad Szövetség (EFA) belgiumi pártigazgatója beszédében azt üzente Románia mai vezetőinek, hogy tanuljanak Nicolae Ceausescu egykori román diktátor 25 évvel ezelőtti arckifejezéséből. A vezetőknek az a dolguk, hogy meghallják a nép kérését, szolgálják a népet – jelentette ki. Marc Gafarot Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint a székelyek és a katalánok egyformán a béke, a demokrácia tiszteletének a nyelvét beszélik. A politikus emlékeztetett arra, hogy sem a székelyeket, sem a katalánokat nem lehet kisebbségnek tekinteni, mindegyik nemzeti közösség. A székely zászlót Magyarországon elsőként kitűző Szabolcs Attila, Budafok polgármestere beszédében kijelentette: Székelyföld autonómiája nemcsak a székelyek ügye, hanem minden magyaré és minden jóérzésű emberé az egész világban. Izsák Balázs felkérésére a tömeg a járdán vonulva indult el az egykori vesztőhelyről a város központjába, hogy átadja a kormány Maros megyei képviselőjének a demonstráció kiáltványát. MTI Erdély.ma, 2014. június 28.Novák Csaba ZoltánVESZÉLYES VISZONYOK Hogyan látta a román külpolitikai gondolkodás a magyar kérdést 1956 után? Trianon-fóbia, kommunista ideológia, világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek bonyolították a kérdést. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-fóbiából fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai. „Ezek mindenképpen azt akarják, hogy vitába szálljunk velük.” Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő időszak Románia Magyarországgal való viszonyát, a román külpolitikai gondolkodást nagymértékben próbára tette és maghatározta az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc. A román pártvezetés két okból is kitüntetett figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket. A desztalinizációt eddig sikeresen elkerülő deji vezetésnek számolnia kellett az események ún. ideológiai következményeivel, másrészt pedig a romániai magyarokra kifejtett esetleges hatásával, a fegyveres lázadás Romániába, elsősorban Erdély magyarlakta részeire való átterjedésével. A pártvezetés ebből kifolyólag kitüntetett figyelemmel kísérte a budapesti eseményeket, megpróbált megfigyelni, kielemezni minden apró kis részletet. Magyarországról kapott információk alapján a román pártvezetés azt a következtetést vonta le, hogy a magyarországi események Románia területi épségét is veszélyeztethetik. Valter Roman (a nagyváradi születésű Neulander Ernő), aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul és kitűnően ismerte a budapesti közéletet, visszatérése után egy, november 2-án tartott KB ülésen megerősítette párttársaiban ezt a veszélyérzetet. Roman beszámolója azt jelezte, hogy a román csúcsvezetést már a forradalom napjaiban eluralta egyfajta fogadókészség minden, Erdélyre vonatkozó rémhírt illetően. Az RMP-nek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jellegéről és annak a határokon túl kifejtett hatásáról leszűrt következtései hosszú ideig meghatározták Magyarország és az erdélyi magyarságról kialakított álláspontját. A magyar forradalmárok iránt, az erdélyi magyar társadalom nagy többsége által táplált szimpátia és a forradalmi események és az azt megelőző folyamatok hatására aktiválódott erdélyi magyar értelmiségiek hozzáállása számos esetben kivívta magának a nemzetbiztonság szempontjából is veszélyes nacionalista vagy akár revizionista jelzőt. A Securitate által 1957-ben kijelölt potenciális ellenségek listájára felkerült az ún. „magyar nacionalisták” csoport is és ugyanakkor a tömbmagyar területek is speciális megfigyelés alá kerültek. Ugyancsak 1956 után került sor a többségében magyarok által lakott területek informátorokkal való behálózása, a Securitate ottani működésnek tökéletesítésére. 1956 után a román titkosrendőrség és általában a politikai vezetés érzékenyebben reagált az ún. „magyar nacionalizmushoz” kapcsolódó kérdésekre. Annak ellenére, hogy az erdélyi magyar társadalom jelentős többségét érintő osztályharc során az osztályideológiára ellenséges elemek többsége teljesen eltűnt a döntéshozó vagy végrehajtó pozíciókból, a magyar nacionalizmus kérdése állandó témája volt, nem csak a belügyi munkának, hanem a politikai életnek is. Úgy is fogalmazhatunk az erdélyi magyarság ügye állambiztonsági kérdéssé vált. Az új magyar kormány egy teljesen antinacionalista diskurzus alapján próbált berendezkedni és, 1956 után Magyarország egyfajta defenzív külpolitizálásra szorult, az első években arra kellett koncentrálnia, hogy megszilárdítsa belső hatalmát és újjáépítse külkapcsolatait. Ennek ellenére a román pártvezetés a Magyarországról átszüremlő hatásokban látta az ún. nacionalizmus probléma egyik fő okát. A magyar forradalom utáni kedvező kül- és belpolitikai helyzetét a román pártvezetés arra próbálta kihasználni, hogy a saját szempontjából minél előnyösebben rendezze az ún. magyar ügyet. Belpolitikai szinten az ötvenes évek végén nagyfokú megtorló-tisztogató hadjáratot indított az összes, a pártvezetésre potenciálisan „veszélyes elemek” ellen, amelyből nem maradt ki az erdélyi magyarság sem. A letartóztatásokat, pereket, tisztogatásokat újabb lépések követték. Az eddig önálló státussal rendelkező, a nacionalizmus és szeparatizmus melegágyaként értékelt magyar kulturális intézmények jelentős hányadát felszámolták vagy hasonló román intézményekbe olvasztották be. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a hivatalos, a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse úgy a román és magyar közvélemény előtt, mint a szocialista táboron belül is. A Kádár János vezette magyar pártküldöttség 1958-as romániai és Kállai Gyula 1959-es bukaresti látogatása híven tükrözi ezt az állapotot. Az 1958 februárjában lezajlott román-magyar találkozón az 1956-os események kerültek előtérbe, a magyarországi helyzet stabilizálásával kapcsolatos beszámolók, Románia segítségnyújtása, a nemzetközi helyzet értékelése. A tárgyalás során a román fél különösebb problémákat nem vetett fel, a látogatást inkább saját kül- és belpolitikai pozíciói stabilitásának bizonyítására használta fel. Ilyen volt, pl. a két pártvezetés közös nyilatkozata, amely lényegében megerősítette a román fél számára előnyös politikai status quo-t. Ide sorolható, pl. a magyar fél azon kijelentése, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben, vagy a magyar küldöttség erdélyi körútja is, amellyel a román fél a külvilág számára is bizonyíthatta, kül- és belpolitikai pozíciói a lehető legbiztosabb alapokon nyugszanak. A román pártvezetés, ráérezve a számára kedvező lehetőségekre határozott, megingathatatlannak tűnő állásponttal rendelkezett a magyar kérdést illetően. Ez Kállai Gyula, az MSZMP PB titkára 1959-es bukaresti látogatása során ismét bebizonyosodott. A Kállaival tárgyaló román pártvezetők (Nicolae Ceauşescu, Vass Gizella, Leonte Răutu, Iosif Ardeleanu) alapos háttérmunkát igénylő felkészültséggel, helyzetismerettel lepték meg a magyar tárgyalófelet. A két ország kapcsolatát érintő összes kérdésben dominált a román nézőpont. A budapesti román nagykövet beszámolóiból és a PB néhány ülésén elhangzottakból kiderült azonban, hogy a román pártvezetés Magyarországgal kapcsolatos aggodalmait az említett két találkozón elért diplomáciai sikerek sem szüntették meg. Annak ellenére, hogy elismerték, a kádári vezetés számos, a román fél számára kielégítő lépést tett (kijelentette, pl., hogy Magyarországnak nincsenek területi igényei Romániával szemben, Magyarország gyakorlatilag elismerte a két egyetem összevonását is) úgy vélték, a magyarországi értelmiségi, kispolgári körökben, sőt a pártapparátus bizonyos szegmenseiben is románellenes, nacionalista légkör uralkodik. A román félnek a Magyarországgal szemben tanúsított politikai hozzáállását Dej egyik 1959-es megjegyzése nagyon jól tükrözi. A román pártvezér a következő utasítást adta Pogăceanu nagykövetnek: „Nem szabad politikai vitába bocsátkoznod velük semmilyen kérdésben, sem a nemzetiségi politikát illetően, sem pedig a párt- és a kormánypolitikai kérdésekben.” A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak...” A hatvanas évek Romániának a hatvanas évek második felében tapasztalható nagyon aktív külpolitikai szereplése és az ország belpolitikai életében bekövetkezett ideológiai fordulat nem eredményezett látványos javulást Magyarország és általában a magyarság megítélésében. A magyar nacionalisták kérdése továbbra is külön hangsúlyt kapott a nemzeti érzésnek a hatvanas évek elejétől tapasztalható újszerű feléledésében is. A szocialista táboron belül „külön vizekre” evező Romániájában egyrészt megerősödött a hazafias érzés és ezzel párhuzamosan az attól való félelem is, hogy a különutas Románia pozícióit, lehetőségeit, sőt bizonyos esetekben akár területi integritását is veszélyeztetheti az esetleg a szovjetek által is támogatott magyar revizionizmus. A Securitate központi és tartományi vezetőinek 1964-es megbeszéléséről készült jegyzőkönyvből kiderül, hogy a román állambiztonsági szervek komolyan számoltak az ún. „magyar nacionalizmus és irredentizmus” országhatárokon belüli tevékenységén túl, annak külföldön folytatott propaganda tevékenységéről is. A magyar nacionalizmus veszélyéről kialakult nézetet nem csak a belügyi szervek, hanem a legfelsőbb szintű pártvezetés is magáénak vallotta. 1960-ban egy a bukaresti magyar nagykövetségen adott fogadáson maga Mogyorós Sándor, az RMP PB-nek magyar származású tagja jelentette ki, hogy Magyarországon nem fordítanak kellő hangsúlyt a főleg 1956-ban jelentkező nacionalizmus és revizionizmus ellen. Mogyorós azt is kiemelte, hogy nem jó, ha a magyar hivatalnokoknak azt hangoztatják, hogy Magyarország szegény, kevés nyersanyaggal rendelkezik és, hogy Trianon miatt lettek ily szegények, mert az a reakciósok malmára hajtja a vizet.” A magyar hivatalosságokat még nem vádolták azzal, hogy nyíltan támogatják románellenes megnyilvánulásokat, tehetetlenségüket, esetleges hallgatólagos beleegyezésüket viszont gyakran kiemelték. A román külpolitikai gondolkodás tehát továbbra is gyanakvóan szemlélte a magyarországi történéseket és a magyar külpolitika lépéseit. A magyar és román történelemszemlélet közötti markáns szemléleti eltérésből fakadó különbözőségek is gyakran eredményeztek nacionalista vádaskodást. Annak ellenére, hogy a történelem, mint a két nemzetfelfogás közötti szimbolikus csatatér inkább a nyolcvanas években jelentkezett markánsabban, a román pártvezetés kényesen vigyázott az általa elfogadott szemléletmóddal ellentmondó irányzatok, nézetek számbavételével és ellensúlyozásával. A Magyarországgal fenntartott kulturális kapcsolatok jelentős része is irredenta-nacionalista jelzőt kapott. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni megakadályozzon minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. „Bizonyos magyar körökben nagyon erősen jelentkeztek föderalista tendenciák. Ez a magyar hegemónia kiterjesztését követi. A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak, hogy ily módon nyersanyagforrásokhoz jussanak”, emeli ki a Magyarországról szóló politikai jelentés. Az RKP KB 1971. júliusi plenáris ülésén Nicolae Ceauşescu hangzatos beszédet mondott el a politikai-ideológiai tevékenység és a párttagok marxista nevelésének feljavításáról, amely később a „júliusi tézisek” néven vonult be a köztudatba. A „júliusi tézisek” és azok hosszú távú kihatásai érzékelhető töréspontot okoztak. A Dej-korszak végén és a Ceauşescu-időszak elején tapasztalható részleges nyitást egy újabb ideológiai szigor váltotta fel, amelynek gyakorlatba ültetése és alkalmazása a későbbiekben (hangsúlyosabban a hetvenes évek végétől) egyre súlyosabban érintette az egész román társadalmat. A társadalmi, gazdasági és politikai reformokat ily módon elutasító pártvezetés merev ideológiai szigorral kezelte az összes bel- és külpolitikai reakciót. A különutas politikát továbbra is külpolitiaki dogmaként kezelő pártvezetés szocialista táboron belüli megítélése semmit sem javult. A KGST törekvéseit továbbra sem támogatta, sőt a teljes elutasítás jegyei is megmutatkoztak. Az egyre rosszabodó belpolitikai helyzet miatt az eddig sikeresnek nevezhető Nyugattal szembeni külpolitika is fokozatosan csődöt mondott. Az ország külpolitikai elszigetelődést a Harmadik Világ országai felé történő nyitással próbálta kompenzálni. A hetvenes évek közepétől a rendszer működésének logikájában beállt változások (a reformok elutasítása, a merev dogmatikus irányvonal térhódítása, a személyi kultusz erősödése) újabb bizalmatlansági krízist eredményeztek a pártvezetésben. A belügyi szervek a politikai fordulatokat nyíltan vagy burkoltan, esetleg potenciálisan ellenző személyek, csoportok, közösségek személyében újabb célpontokat találtak. A pártvezetés és személyesen a Ceauşescu részéről megnyilvánuló bizalmatlanság új dimenzióba helyezte a magyar kérdés kezelését is. Az ötvenes évek közepétől a nacionalistának, revizionistának tekintett magyar célszemélyek, csoportok (egyház, különböző értelmiségiek) képezték a belügy szervek megfigyelő munkájának fő célpontjait. Az általános bizalmatlanság növekedése közepette a potenciálisan megbízhatatlan elemek közé soroltak olyan értelmiségieket is, akik eddig (főleg a hatvanas évek végén) szocializációjuk, kulturális politikai tevékenységük révén is élvezték a pártszervek bizalmát (Domokos Géza, Huszár Sándor, Sütő András). Újra a Securitate célkeresztjébe kerültek azok a magyar értelmiségiek is, akiket hazaárulás és kémkedés hamis vádjával elítéltek aztán a hatvanas években részben rehabilitáltak (Balogh Edgár, Demeter János). Amíg a hatvanas években a magyar pártvezetés szerepét a román fél abban látta, hogy szemet huny a román fél számára elfogadhatatlan megnyilvánulások fölött, addig a hetvenes évek közepétől szándékos és irányított beavatkozással vádolta. Domokos esetében, pl. a hetvenes évek közepén a magyar nagykövetség embereivel való bizalmas kapcsolat és az erdélyi körútjain kifejtett a „a társadalmi rend ellen kifejtett propaganda” volt. A romániai magyarsággal szemben tanúsított diszkriminatív politika kettős mozgást váltott ki. Egyrészt világossá tette az integrációban eddig hívő romániai magyar elit számára is, hogy mindennél nagyobb szüksége van Magyarország közbenjárására. Másrszt pedig a magyar pártvezetés is belátta, hogy a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését erőltető politikája nem eredményes. Kádár az 1972-es román-magyar találkozón továbbra is a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését, a konzulátus felállítását szorgalmazta, de már felvetette a kisebbségi kérdést is. A román fél taktikája változatlan maradt, igyekezett megnyugtató, ugyanakkor kitérő válaszokat adni. Az ideológiailag egyre merevebb pártvezetés legitimációját szolgáló új tézisek, a pártnak a nemzeti társadalmi felszabadításért vívott küzdelméről, az idegen elnyomás elleni felszabadító harcról, megjelenése Erdély és Magyarország esetében akár burkolt utalásként is értelmezhetőek. A magyarországi vagy a nyugati magyar média érdeklődését a romániai magyarság helyzete iránt és annak kritikai megítélését szintén nacionalista és államellenes megnyilvánulásként értékelte a román államvédelmi hatóság. „Az utóbbi években néhány magyar újságíró és szökevény a horthysta propagandát teljese újjáélesztve sajtókampányba kezdett országunk ellen a magyar kisebbség állítólagos üldözése ürügyén. De mindez valójában Erdélyre vonatkozó revizionista kampánycélokat szolgál.” A nyolcvanas évektől egyre inkább elszietelődő Ceauşescu-vezetés már nyíltan kinyivánított magyar- és Magyarország ellenes álláspontját. Az erdélyi magyarság ügyének megsegítésében aktiválódott magyar pártvezetében és értelmiségiekben nyílt ellenséget véltek felfedezni. Az 1965 utáni időszakra vonatkozóan a magyar állam számlájára négy pontban fogalmazódtak meg vádak: a történelmi tények tudatos meghamisítása, az egyház és az írók nacionalista propagandára való felhasználása, a nyugati magyar emigráció revizionista szellemben történő megszervezése, államilag irányított propaganda megszervezése az USA-ban és Nyugaton. Novák Csaba Zoltán 1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp. Trasindex.ro 2014. szeptember 9.Törölnék a Napocát Kolozsvár román nevébőlKolozsvári polgárok egy csoportja civil kezdeményezéssel szeretné elérni, hogy töröljék Kolozsvár hivatalos nevéből a Napoca szót. A város hivatalos román nevét negyven évvel ezelőtt Nicolae Ceausescu kommunista diktátor kezdeményezésére elnöki rendelettel módosították Cluj-ról Cluj-Napocára. A névmódosítással a kommunista rezsim a románok kolozsvári őshonosságának a tudatát kívánta erősíteni. Erre az adott lehetőséget, hogy a város helyén a római korban Napoca nevű település állt, amelyet 124-ben Hadrianus császár nyilvánított municípiummá, és a Dacia Porolissensis provincia fővárosává. A névmódosítást rögzítő, 1974 október 16-án keltezett elnöki rendelet az esemény 1850. évfordulóján született. A kommunista diktatúra éveiben a város neve az erdélyi magyar sajtóban is Kolozsvár-Napocaként, majd az 1980-as évek második felében Cluj-Napocaként jelenhetett meg. Kolozsváron ez év tavaszán indult mozgalom azzal a céllal, hogy iktassák ki a város hivatalos nevéből a Nicolae Ceausescu elnöki rendeletével bevitt Napoca szót. Györke Zoltán, Kolozs megye korábbi alprefektusa, a kezdeményezés elindítója az MTI-nek kedden elmondta, kétszer keresték meg írásban Emil Bocot, Kolozsvár polgármesterét azzal a kérdéssel, hogy fontosnak tartja-e a névmódosítást, és hajlandó lenne-e helyi népszavazást kiírni erről. Választ egyik levelükre sem kaptak. A város elöljárójának és önkormányzatának a véleménynyilvánítása azért fontos, mert a román törvények értelmében csak a polgármester írhat ki helyi népszavazást. A kezdeményező hozzátette, megoszlik a jogászok véleménye abban a kérdésben, hogy van-e egyáltalán szükség helyi népszavazásra a névmódosítás kérdésében. A parlament ugyanis népszavazás nélkül is hatálytalaníthatja Nicolae Ceausescu 1974-es elnöki rendeletét. Györke Zoltán hozzátette, a névmódosítás kezdeményezői akkor sem mondanak le céljukról, ha a város vezetése nem hajlandó foglalkozni a kérdéssel. Ez esetben állampolgári kezdeményezéssel terjesztenék a parlament elé a névmódosítás törvénytervezetét. Ehhez közjegyző előtt kell létrehozni egy legkevesebb tíz személyből álló kezdeményező bizottságot, melynek a javasolt törvénykezdeményezés publikálásától hat hónap alatt kell százezer támogató aláírást gyűjtenie. A kezdeményező bizottság hivatalosan még nem alakult meg, de 15 olyan kolozsvári személyiséget számolnak a sorába, akik máris a kezdeményezés élére álltak. Ezek között több közismert egyetemi tanár, újságíró szerepel. Györke Zoltán elmondta, az egyelőre csak informális találkozókat tartó csoport 2/3-át román személyiségek alkotják. Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere az MTI-nek elmondta, az önkormányzat keretében még informálisan sem tárgyaltak a kezdeményezésről. Hozzátette, ha akadna olyan román párt, amelyik a kezdeményezés mellé áll, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi képviselői örömmel segítenék azt a többség kialakításában. Az alpolgármester hozzátette, a névmódosítás csak a város román nevét érintené. Romániában 2001-ben fogadták el ugyanis azt a helyi közigazgatási törvényt, amely az anyanyelvhasználat jogát és a kétnyelvűséget is előírja azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. A törvény mellékletébe – az 1992-es népszámlálási adatok alapján – Kolozsvár is bekerült, és a város magyar neve hagyományoknak megfelelően, Napoca nélkül szerepel. Azóta azonban húsz százalék alá csökkent a kolozsvári magyarság számaránya, így a kétnyelvűségre vonatkozó törvényi előírásokat nem alkalmazták a városban. MTI, Székelyhon.ro 2014. szeptember 20.Novák Csaba ZoltánLÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2. A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen. A „mérsékelt számonkérés” időszaka A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar. A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett. Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa. A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor. A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg. A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül. Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is. A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben. Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint. Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el. A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború” A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen. Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg. Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált. Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk. Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától. Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak. A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le. Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát. A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt. 1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet. A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt. Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé. Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben. A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket. Novák Csaba Zoltán 1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp. Transindex.ro 2014. december 18.Németh Zsolt „emlékezetpolitikai NATO” létrehozását javasolta Temesváron Közép-Európa 1989 - Egyfajta "emlékezetpolitikai NATO" létrehozását kezdeményezte csütörtökön Temesváron a városban 25 évvel ezelőtt kirobbant népfelkelésről szervezett konferencián Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának az elnöke.A fideszes politikus magyarázatként hozzátette, hogy szerinte "transzatlanti közös nevezőre lenne szükség" az emlékezetpolitikában, mert vannak, akik a fasizmusra emlékeznek, de a kommunizmusra nem, mások emlékei szerint a kommunizmus létezett, de a fasizmus nem, és egy harmadik csoport egyik rémuralomra sem kíván emlékezni. Németh Zsolt a hosszú távon működő román-magyar kiegyezést is a célok közé sorolta. Utóbbihoz - úgy vélte - az szükséges, hogy a helyére kerüljön Temesvár 1989-es szerepe a román nemzeti közgondolkodásban. Smaranda Enache a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke kijelentette, Romániában azért feledik Tőkés Lászlónak és a temesváriaknak a szerepét a rendszerváltozásban, mert a temesvári forradalomra "rászerveztek egy államcsínyt", mely által a kommunista elit „átkonvertálta hatalmát” a demokráciába. Az emberjogi harcos szerint az 1990 márciusában szervezett magyarellenes „marosvásárhelyi pogrom” áttételesen annak a román rétegnek az elhallgattatását szolgálta, amelyik ma kész lenne tárgyalásokat folytatni a román-magyar viszony rendezéséről, és például a Székelyföld területi autonómiájáról. Smaranda Enache úgy vélte, a román-magyar viszony rendezése nemcsak a két nép számára fontos, ez biztosíthatja a térség stabilitását is. Az emberjogi harcos bírálta az illiberális demokrácia kialakítására irányuló magyarországi törekvéseket, és arra kérte Tőkés Lászlót, hogy az Európai Parlamentben és a Fideszben is képviselje Temesvár szellemiségét, és ha a pártja eltávolodott ezektől, lépjen ki belőle. Borbély Imre, Tőkés László egykori tanácsadója is úgy látta, hogy a Tőkés László melletti szolidaritásból kialakult temesvári népfelkelés nyomán Bukarestben államcsínyt szerveztek. Kijelentette a románok és magyarok szabad akaratából kirobbant temesvári népfelkelés tisztaságából spontaneitásából semmit nem vesznek el a bukaresti fejlemények. Az egykori temesvári forradalmár cáfolta azokat a sajtóban megjelenő állításokat, amelyek szerint az amerikai titkosszolgálatok állnának a temesvári népfelkelés hátterében. Az emlékezés jelentőségére Max Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke is kitért előadásában. Szerinte Amerika megfeledkezett arról, hogy annak idején támogatta Nicolae Ceausescu román kommunista diktatúráját, mert úgy gondolta, hogy ezzel ellensúlyozhatja a Szovjetunióhoz fűződő viszonyát. Tőkés László a konferenciát megnyitó beszédében azt hangsúlyozta, az 1989-es szabadságharc után ma az „igazságharcra” van mindennél nagyobb szükség, arra hogy érvényt szerezzenek a 25 évvel ezelőtti temesvári események igazságának. Az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából Tőkés László és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett rendezvények keretében csütörtökön ökumenikus istentiszteletet tartanak a temesvári belvárosi református templomban, a népfelkelés kiindulópontjában. A rendezvénysorozat pénteken a forradalommal kapcsolatos, az elmúlt időszakbab megjelent könyvek bemutatásával zárul. Gazda Árpád (MTI) 2014. december 19.A folyamatosan félbeszakadt rendszerváltásHuszonöt éve, 1989. december 16-án Temesváron a felháborodott tömeg meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más vidékeire, és forradalommá terebélyesedve elsöpörték Nicolae Ceausescu román kommunista diktátor uralmát, lerombolva a Hallgatás falát. Ki hitte volna akkor, hogy valóban lehetséges egy mélyreható változás lehetőségét előidézni, megdönteni a diktatúrát, széjjeltépni a nemzeteket béklyóba kötő mindenható kommunista rendszert? A csoda végbement, ugyanis a szabadsághoz és a demokráciához ragaszkodó polgárok eltökéltsége, tenni akarása nem ismert határokat. A kommunizmus embergyalázó fertőjéből, az elszenvedett megaláztatásokból, a méltánytalanságokból, az élelmiszerhiánytól és minden egyébtől, ami a vasfüggönyön belüli állapotokat jellemezte, elemi erővel tört fel a sorsunk irányításának, az igazságosságnak, a szabadságnak mindent elsöprő folyama. Ennek már többé nem lehetett útját állni. Az 1989-es temesvári események jól példázzák azt, hogy minden lehetséges. Szabadságunk kivívásának pótolhatatlan megélése mellett az új korszak lehetőséget teremtett a magyar-román együttműködés lehetőségére, valamint a magyar-magyar megbékélésre. Nem véletlen az, hogy az utóbbi évek folyamán egyes körök folyamatosan, rendszeresen csökkenteni akarják Tőkés László, valamint a magyarság történelmi szerepét a 25 évvel ezelőtt népfelkelésben. Gondoljuk csak a politikai boszorkánykonyha aktuális „készítményeire”: Tőkés László állami elismerésének visszavonására, a székelyzászló-ügyre, a himnusz-hisztériára, a Mikó kollégium vissszaállamosítására, és még hosszasan sorolhatnám az erdélyi magyarságot érintő „hangulatjavító” fogásokat. Újból és újból előveszik a magyar kártyát, hogy kételyeket ébresszenek bennünk, hogy elbizonytalanítsanak, hogy rosszul érezzük magunkat szülőföldünkön. 25 évvel a kommunizmus úgymond bukása után is. Egy percig se higgyük azt, hogy a dolgok menete visszafordíthatatlan, mát jól tudjuk, hogy ez nem így van. De nemcsak a magyar-román kapcsolatok véreznek ezer sebből, hanem a romániai társadalom szénája sem áll jól. Nem célom most a jelenlegi romániai politikai, oktatási, egészségügyi siralmas helyzetet ecsetelni, de a legfájóbb, hogy fiataljaink nem szülőföldjükön képzelik el jövőjüket. Sokan külföldön keresik a boldogulásukat, tanulmányaik után eszük ágában sincs visszatérni Erdélybe, Partiumba. Egy közelmúltban készített felmérés szerint a 15–24 éves korosztály rendkívül pesszimista a jövőt illetően, a megkérdezettek kevesebb, mint egyharmada bízik abban, hogy jobban fog élni, mint a szülei. Ködbe vész a jóléti állam rózsaszín képe… Kik fognak majd beiratkozni a magyar iskolákba, egyetemekbe, kik élnek majd a ki tudja mikor kibontakozó autonómiaformákkal? Erre is kíváncsiak vagyunk 25 évvel a rendszerváltás után. Persze sok minden másra is, például arra, hogy miért nem teljesedett eddig ki a 25 évvel ezelőtti népfelkelés, miért érezzük úgy, hogy itt nemhogy előrelépés, hanem folyamatos visszarendeződés van… A Temesvári Nyilatkozat szerzői még annak idején leszögezték: „Mi, a kiáltvány szerzői az 1989-es december 1.–22. közötti események résztvevői nem tekintjük befejezettnek a forradalmat. Folytatni fogjuk békésen, de határozottan.” Erre égetően szükség van, de meddig még? Rais W. István erdon.ro 2014. december 23.Romániában nem voltak rendszerellenes erők, amelyek átvehették volna a hatalmat"Romániában csak egy emberségesebb kommunizmusban reménykedtek az emberek Nicolae Ceausescu diktatúrája idején, és nem voltak olyan rendszerellenes erők, amelyek készen álltak volna arra, hogy átvegyék a hatalmat – mutatott rá Mircea Dinescu költő, az 1989-es romániai forradalom egyik meghatározó alakja, aki a kommunista diktatúra megdöntésének 25. évfordulója alkalmából nyilatkozott a magyar közmédiának. Dinescu szerint Ceausescu Romániájában a kommunizmus örök életűnek tűnt, az emberek nem bíztak radikális változásban, csak azt várták, hogy meghaljon a diktátor. "Abban reménykedtünk, hogy nálunk is elkezdődik a peresztrojka, a glasznoszty, mint Oroszországban. Egy lazább rendszerre, egy vidámabb barakkra vágytunk, azt gondoltuk, hogy Ion Iliescu (a kommunista pártvezetés egyik kegyvesztett tagja, a későbbi államfő) lesz a következő pártfőtitkár, aki engedékenyebb lesz, talán a cenzúra sem lesz olyan szigorú, hiszen ő egy színházba járó, tanultabb ember" – emlékezett vissza a költő. Mint mondta, akkor senki sem hitte, hogy a kommunizmust Romániában a kapitalizmus váltja majd fel, olyan fogyasztói társadalom, amelyet a pártaktivisták és a "szekusok" – a hírhedt Securitate, a kommunista politikai rendőrség tagjai – hoznak létre. "Ők voltak az egyedüliek, akiknek pénzük is volt hozzá. Ugyanez történt Magyarországon is, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban, ahol az új oligarchia a régi állami vezetés második vonalából alakult ki. Ők azok a volt vállalatvezetők, a fiatal pártaktivisták, az iskolázottabb fiúk, akiket a kommunizmus idején képeztek ki arra, hogyan működik a kapitalizmus, mert diplomaták voltak, vagy kémek, mint például Putyin Németországban. És ők tudták, hogy hogyan működik az a rendszer, hazatértek a saját országukba, és gyakorlatba ültették a posztkommunista kapitalizmust" – magyarázta Dinescu. Úgy vélekedett, Ceausescu számára végzetes volt, hogy a (Tőkés László elhurcolása ellen tiltakozó megmozdulásból rendszerellenes lázadássá terebélyesedett) temesvári népfelkelést megpróbálta vérbe fojtani, hogy a tüntetők közé lövetett. Kifejtette: a Szabad Európa Rádióban az egész ország hallhatta a temesvári véres megtorlás idején készült, döbbenetes hatású hangfelvételt, amelyen lövöldözés és kiabálás hallatszik. Ebben a feszült hangulatban elég volt egy petárda ahhoz, hogy a Ceausescu által (a temesvári "zavargások" elítélése érdekében) összehívott nagygyűlésen a tömeg a diktátor ellen forduljon, és az egész országban kitörjön a Ceausescu-ellenes lázadás – mutatott rá Dinescu. Arra a kérdésre, hogy hogyan került a forradalom élvonalába, Dinescu felidézte, hogy december 22-én délben a házi őrizetét felügyelő szekusok eltűntek a lakása elől, kiment az utcára, ahol Domokos Gézával, a Kriterion könyvkiadó igazgatójával találkozott, aki később a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke lett. Ő hívta fel a tüntetők figyelmét Dinescura, akinek a nevét sokan ismerték a Szabad Európa Rádióból, de nem tudták, hogy néz ki. A tömeg hatalmas lelkesedéssel fogadta, és amikor a Román Televízióhoz értek, ismert ellenállóként ő lehetett az, aki élő adásban az egész országnak tudtára adta, hogy a diktátor megszökött. Arra a kérdésre, hogy forradalom vagy államcsíny történt-e 1989-ben Romániában, Dinescu kifejtette: a forradalom hitelességét azok az értelmiségiek kérdőjelezték meg, akik a diktatúra idején mélyen hallgattak, de Ceausescu bukása után hirtelen bátor kommunistaellenes forradalmárként jelentek meg a közvélemény előtt. "Ez népfelkelés volt, ez világos! Csakhogy nekünk nem volt Charta 77-esünk, mint a cseheknek, nem voltak szabad szakszervezeteink, mint a lengyeleknek, vagy olyan életképes, ellenálló értelmiségünk, mint a magyaroknak (…) Nálunk nem volt, aki átvegye a vezetést Ceausescu bukása után, ezért jött a kommunista vezetőség második vonala, és ragadta magához a hatalmat. Ez történt: egy népfelkelés – mert ugye milliók vonultak akkor utcára –, majd jöttek az ügyes fiúk, akik csendben rátették a kezüket a hatalomra" – összegezte Mircea Dinescu. Az 1950-ben született Mircea Dinescu 21 éves volt, amikor megjelent első verseskötete, amiért megkapta az írószövetség debütdíját. A ’80-as években egy irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 1989 márciusában a francia Libération közölt egy diplomáciai postával nyugatra csempészett interjút vele, amelyben nyíltan bírálta a Ceausescu-rezsimet. A Szabad Európa Rádióban ismertetett interjú miatt elveszítette állását és házi őrizetbe helyezték. 1989. december 22-én ő jelentette be a Román Televízióban, hogy a diktátor elmenekült. (A Mircea Dinescuval készült interjút december 22- én, tegnap este sugározta a Duna televízió a romániai forradalomról szóló műsorban.) Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 31.Mi történik Székelyföld autonómiatervezetével?Két autonómiatervezete is van immár a székelyföldi magyarságnak, ám a patthelyzetet nem sikerül feloldani, nincs olyan jogszabály, melyet minden szervezet, párt hajlandó lenne felvállalni, támogatni. A székelyföldi autonómia kivívásáért létrejött Székely Nemzeti Tanács tizenegy évvel ezelőtt, 2004. január 17-én fogadta el a Csapó József által kidolgozott statútumot, és azóta is azt tartják alapdokumentumuknak, az egyetlen hiteles tervezetnek, mely megfelelő autonóm státust biztosíthatna Székelyföldnek. Több ízben próbálták a román parlament elé terjeszteni, 2004 tavaszán az RMDSZ színeiben megválasztott képviselők megtették a szükséges lépéseket, ám előbb a képviselőház, majd a szenátus is vita nélkül leszavazta a törvénytervezetet. Egy év múlva Sógor Csaba szenátor és Garda-Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalta az SZNT statútumának újbóli, változatlan formában történő parlamenti beterjesztését, ám a végeredmény nem változott. Ezt követően RMDSZ-esek többé nem vállalták fel a statútumot, és 2013 tavaszán kongresszusukon Kelemen Hunor elnök bejelentette, hogy kidolgozzák saját tervezetüket. Majd másfél éves késéssel 2014 szeptemberére készült el az RMDSZ statútuma – a munkába bevonták a Magyar Polgári Pártot is –, melynek alapjául az alkotók szerint a dél-tiroli autonómiatervezet szolgált. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs élesen bírálta az RMDSZ tervezetét, amely végül a szövetség vezetőinek ígérete ellenére mindmostanáig nem került valós közvitára, és az elnökválasztási kampány múltával feledésbe merült parlamenti beterjesztésének ígérete is. Ugyanakkor csak fokozza az ellentéteket Kelemen Hunor január eleji nyilatkozata: „Székelyföldön mi vagyunk a Székely Nemzeti Tanács, nem más.” Az SZNT tavaly november 8-ai ülésén ismét nyitással próbálkozott, határozatot fogadtak el, melyben leszögezték, ragaszkodnak saját tervezetükhöz, de hajlandóak a vitára. Levélben fordultak az RMDSZ képviselőihez, szenátoraihoz, hogy ha már elutasították az SZNT statútumának újabb parlamenti beterjesztését, február végéig tegyék meg azokat a módosító javaslatokat, melyek számukra is elfogadhatóvá tennék a tervezetet. „Annak érdekében, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, a Székely Nemzeti Tanács készen áll rendkívüli ülésen megvitatni az esetleges módosító indítványokat” – állt levelükben. Bő két hónap teltével egyetlen képviselő méltatta válaszra az SZNT kezdeményezését, Márton Árpád. Az alábbiakban levelét és Izsák Balázs feleletét közöljük, melyekből kitetszik az egyetlen találkozási pont: mindketten tisztában vannak azzal, hogy szükséges egy mindenki által elfogadott és támogatott autonómiastatútum. De melyik legyen az? Melyik a jobb? Melyik szolgálja Székelyföld érdekeit? – erről továbbra is élesen különbözőek nézeteik. (-kas) Márton Árpád levele Izsák Balázsnak Tisztelt Izsák Balázs! Kérésüknek több okból nem tudok eleget tenni. Az egyik az, hogy az RMDSZ-nek is van egy közvitára bocsátott tervezete, amely, véleményem szerint, lényegesen jobb, mint az Önök által támogatott. A másik az, hogy a történelmi Székelyföldről beszélnek, de tervezetük nem a történelmi Székelyföld területi szerkezete szerinti. A harmadik az, hogy abban a tervezetben, amelyről szavaztak, 126 közigazgatási egység szerepel, melyek közül néhány soha nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz, legutóbbi határozattervezetükben, melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg. A harmadik az, hogy az önök által bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak. Egyebek között ezért is jobb a mi változatunk, mely az uniós szabályzatnak megfelelően a székeket a NUTS IV.-előírásnak felelteti meg, mint a NUTS III. alegységei, melyek közigazgatási hatáskörrel rendelkeznek. Ami a történelmi központokat illeti, az is a mi változatunkban áll közelebb a történelmi múlthoz. Ugyanis a ma Székelyföldnek tartott területen (Aranyosszék nélkül, ami azért a történelmi hűség tiszteletben tartása szerint szintén oda tartozna) négy közigazgatási központ, azaz főkirálybíróság működött Udvarhelyen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön (lásd a székely székek létének kortársa, Benkő József leírását), efölött volt a hat szék kapitánya. Ennek megfelelően az RMDSZ-változatban a régió testületeinek székhelye e négy város között oszlik meg, és nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek. Ezért javasolom, hogy inkább konstruktívan szóljanak hozzá a mi változatunkhoz, hátha sikerül egy olyan szöveget létrehozni, ami minden követelménynek és elvárásnak megfelelő és szervezetünk által benyújtható. Maradok tisztelettel, Márton Árpád Izsák Balázs válasza Márton Árpádnak Tisztelt Képviselő Úr! Bevallom, hogy levelére az első reakcióm az öröm volt: akad legalább egy magyar képviselő a román parlamentben, aki az RMDSZ ígéretét be is akarja tartani, és hajlandó is, képes is a vitára. A harmadik mondat után ért a csalódás. Az nem lenne baj, sőt, természetes is, hogy eleve jobbnak tartja „az RMDSZ sajátjaként” aposztrofált törvénytervezetet, mint azt, amely egy évtizede általánosan elfogadott, vagy ahogyan Ön fogalmaz: az általunk támogatottat. Az viszont már nem természetes, hogy már a harmadik mondatából kitűnik, a rosszabbnak tartott tervezetet Ön eleve olvasatlanul utasítja el. Azt írja ugyanis, hogy mi „történelmi Székelyföldről” beszélünk, viszont ezzel szemben az igazság az, hogy ez a szóösszetétel a Székely Nemzeti Tanács tervezetében egyáltalán nem szerepel. A második kifogása így egyből kútba is esett. Harmadik ellenvetésként azt hozza fel, hogy a tervezetben, amelyről szavaztunk, 126 közigazgatási egység szerepel, míg legutóbbi határozattervezetünkben, „melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg”. A képviselő úr bizonyára tud róla, hogy 2004 után számos új község jött létre. Azon közigazgatási egységeknek a száma, amelyeknek a tételes felsorolása 2004-ben kijelölte Székelyföld határait, időközben 153-ra emelkedett, anélkül azonban, hogy a korábban kijelölt határ változott volna. Ön azt is hibaként rója fel nekünk, hogy olyan községeket is az autonóm régión belül képzelünk el, amelyek nem tartoztak a „történelmi Székelyföldhöz”. Ez igaz, és természetes. Egyetlen példával élek. Orbán Balázs Székelyföld határát megvonva leírja a kulturális különbséget Balavásár „vármegyei magyarsága” és a Székelyföldhöz tartozó Kelementelke székely lakói között, némi megbocsátható elfogultsággal az utóbbiak javára. Mára ezek a különbségek elmosódtak, a két település lakossága a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazáson egyformán kifejezte akaratát, hogy a majdani autonóm Székelyföldhöz akar tartozni. Mi több, a Székelyföld autonómiájáért kezdeményezett népszavazást Balavásár elsőként szavazta meg Marosszéken. Székelyföld határa itt és még sok helyen – a mi megközelítésünkben – a nyelvi, kulturális határ. Hiszen ezt a kérdést a ma élő embereknek kell eldönteniük, és mi sem természetesebb annál, hogy az egynyelvű, egykultúrájú közösség egy közigazgatási egységbe akar tartozni. Természetellenes viszont az, hogy ezt éppen egy magyar képviselő nem tudja elfogadni! Képviselő Úrnak egy újabb, „harmadik” kifogása szerint az általunk „bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak”. Ön megint téved, Képviselő Úr. A mi tervezetünk nem szól egyáltalán a NUTS statisztikai régiókról – különben az Önöké sem –, mi a székely székeket Székelyföld közigazgatási alegységeiként képzeljük el. Ám ha szóba hozta már a statisztikai régiók népességi korlátait, hadd hívjam fel Képviselő Úr szíves figyelmét az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK számú, a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozására vonatkozó rendeletére, amely kimondja: „ha egy adott NUTS-szinthez egy tagállamban – a (2) bekezdésben említett ismérvnek megfelelően – nincs megfelelő méretű közigazgatási egység, e NUTS-szintet megfelelő számú, egymással határos, meglévő kisebb közigazgatási egység összevonásával kell képezni”. Következésképp ez a kifogás sem megalapozott. A továbbiakban az Önök tervezetének erényeként felhozza, hogy a majdani autonóm Székelyföldre vonatkozó koncepciójukat a négy „főkirálybíróságra” (Udvarhely, Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy) építik, nyitva hagyva annak lehetőségét, „hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek”. Nyitva hagyják a lehetőséget? Miféle új kodifikációs találmány ez, Képviselő Úr? Nyilván, ha valamit a jogalkotó nem foglal bele a jogszabályba, az előtt még mindig nyitva maradhat a lehetőség. Ebbe a tengermélytől a csillagos égig minden belefér. Valójában Ön arról akarja elterelni a figyelmet, hogy az Önök tervezete a Nicolae Ceausescu megyésítése során létrehozott három megyére épül. Kényelmességből, konformizmusból Maros, Kovászna és Hargita megye együttesét nevezik Önök Székelyföldnek, amelyen belül a magyarság részaránya ma alig lépi túl az 50 százalékot, míg ez az arány az Ön által rosszabbnak ítélt tervezetben megjelölt közigazgatási határok között közel 75 százalék. Tudomásul veszem, Képviselő Úr, hogy Ön négy „királybíróságra” hivatkozva, a majdani autonóm Székelyföld térképén látni sem akar Gyergyószéket, Kézdiszéket, Bardoc-Miklósvárszéket. Arra kérem viszont, hogy menjünk el együtt Gyergyóalfaluba, Ditróba, Vargyasra, Barótra, Kézdivásárhelyre, és ütköztessük ott az érveinket lakossági fórumokon, hadd legyen valóságos a közvita, és abban az érintettek is aktív szerepet tudjanak vállalni! Egy gondolatot fogok megosztani Önnel arról az Önök által sokat hangoztatott érvről, hogy azért jobb az Önök tervezete, mert egy „működő autonómia” statútumát másolták. Többen elmondták, beszéltem magam is részletekbe menően, hogy miért nem jó tájékozottság nélkül, ismeretek nélkül másolni. Most azt mondom el, ami ennél is fontosabb: Székelyföld autonómiáját a székely hagyományokra, a székelyek akaratára és az itteni valóságra kell építeni. Az a fajta outsider szemlélet, amely éppen ezt hagyja figyelmen kívül, s a messziről ideszakadtak értetlenségével mellőzi az itteni valóságot, és csak azért tart jobbnak valamilyen megoldást, mert az idegen, soha nem lesz győztes a székelyek körében. Végezetül hadd mondjam el, találtam pozitívumot is a válaszában. Levelének záró soraiból az derül ki, hogy Ön is úgy gondolja, egyetlenegy, általánosan elfogadott autonómiastatútumra van szükség. Dolgozzunk ezen, hogy azt minél hamarabb a Székely Nemzeti Tanács elé, majd Románia parlamentje elé lehessen terjeszteni. Üdvözlettel, Izsák Balázs Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 15.Magyarellenes transzparens egy szombati rögbimeccsen KolozsváronMagyarellenes transzparenssel tüntetett a szurkolók egy csoportja szombaton a Kolozsvár Arénában tartott Románia–Spanyolország rögbimeccsen, amelyet az Európai Nemzetek Kupája keretében rendeztek meg – írta vasárnap a Főtér.ro kolozsvári portál. A szurkolók egy fekete színű transzparenst feszítettek ki az egyik lelátón, amelyre fehér festékkel román nyelven azt írták: „A név Cluj-Napoca – vagy elfogadjátok, vagy elmentek innen.” A felirat arra a civil kezdeményezésre reagál, hogy írják ki magyarul is Kolozsvár nevét a város bejáratainál. E tárgyban egy hollandiai magyar egyesület nyert pert alapfokon a polgármesteri hivatal ellen. A hivatal fellebbezése nyomán azonban a másodfokon eljáró bíróság úgy ítélte meg, hogy a holland alapítványnak nincsen felperesi minősége a kolozsvári magyarokat érintő ügyben. Az ítélet nyomán a Musai-Muszáj (a musai a muszáj román megfelelője) civil kezdeményező csoport kiáltványt hozott nyilvánosságra, amelyben ezer pert ígért a város vezetése ellen. A Főtér.ro portál értelmezése szerint a felirat arra a civil kezdeményezésre is reagálhat, amely a város hivatalos román nevéből elhagyná a Napoca tagot. Erdély „fővárosának” román nevét 1974-ben elnöki rendelettel módosította Nicolae Ceausescu kommunista diktátor Clujról Cluj-Napocára. A névmódosítással a kommunista rezsim a románok kolozsvári őshonosságának a tudatát kívánta erősíteni. Erre az adott lehetőséget, hogy a város helyén a római korban a Napoca nevű település állt. MTI Erdély.ma 2015. április 23.Negyedszázada kezdődött a bukaresti Egyetem téri maratoni tüntetésHuszonöt évvel ezelőtt, 1990. április 22- én kezdődött a rendszerváltozás utáni Közép-Európa leghosszabb demonstrációja Bukarestben, az 52 napig tartó Egyetem téri kommunistaellenes tüntetés. Szerdán több hírtelevízió és sajtótermék idézte fel: miután 1989 decemberében a Temesvárról indult népfelkelés megbuktatta Nicolae Ceausescu kommunista diktátor uralmát, a forradalom napjaiban színre lépett, Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) ragadta magához a hatalmat, amely többpártrendszert, szabad választásokat és piacgazdaságot ígért Romániának. Az emberek többsége hatalmas szimpátiával viszonyult Iliescuhoz és a FSN-hez, amely "megszabadította" őket a zsarnokságtól és nélkülözéstől, az újjászerveződött történelmi pártok és az értelmiségiek jelentős része azonban igazi rendszerváltást követelt. 1990 márciusában a Temesvár Társaság 13 pontos kiáltványt fogalmazott meg, amelyben arra emlékeztette az országot, hogy a temesváriak nem nagyobb fizetésekért, nem a mellőzött reform-kommunisták hatalomra segítéséért, hanem a kommunista rendszer ellen indítottak forradalmat. A kiáltvány 8. pontja azt követelte, hogy a választási törvény 10 évre tiltsa el a közélettől a hírhedt kommunista titkosszolgálat, a Securitate tagjait és a kommunista pártaktivistákat. A Temesvári Kiáltvány 8. pontját tűzte zászlajára az 1990. április 22-én rendezett bukaresti tüntetés is. Azon a vasárnapon még senki sem látta előre, hogy ez a demonstráció csaknem két hónapig fog tartani, és valóságos társadalmi mozgalommá, a "neokommunizmus" – a kommunista visszarendeződés – elleni tiltakozás jelképévé válik. A szólásszabadságát frissen visszanyert Romániában akkoriban mindennaposak voltak a – nem feltétlenül politikai célzatú – utcai megmozdulások, s az április 22-i tüntetés egyike volt azoknak az akcióknak, amelyekkel a Temesvár Társaság tagjai kiáltványukat népszerűsítették. A tüntetők az ellen is tiltakoztak, hogy Ion Iliescu ideiglenes államfő bejelentette: indul az 1990. május 20-i elnökválasztáson. Ez azért váltott ki felháborodást az ellenzéki érzelmű emberekben, mert a Nemzeti Megmentési Front ideiglenes kormányként ragadta magához a hatalmat, hogy úgymond legyen aki megszervezze az első szabad választásokat. A kormányépület elől indult kommunistaellenes tüntetés résztvevői az 1989-es forradalom kirobbanásának helyszínére, az Egyetem térre vonultak, megbénították a forgalmat, és elhatározták, hogy nem mennek haza, amíg az ideiglenes kormányzat nem tesz eleget a temesvári 8. pontnak. A következő napokon már több tízezresre duzzadt a tömeg. Miután Iliescu "naplopóknak" minősítette a városközpont forgalmát akadályozó tüntetőket, még többen csatlakoztak hozzájuk, "értelmiségi naplopó", "jóhiszemű naplopó", "diáknaplopó", "vörösre allergiás naplopó" feliratokat tűzve ruhájukra. Az Egyetem teret, a nullás kilométerkő környékét "neokommunizmustól mentes övezetté" nyilvánították a tüntetők, ahol folyamatosan zúgott a Le a kommunizmussal skandálás, a woodstocki jegyeket is viselő politikai mozgalom pedig hangulatos zeneszámokat ihletett, amelyek azóta is az Egyetem téri generáció himnuszainak számítanak. Több politikus az Egyetem téren alapozta meg későbbi pályafutását, köztük Emil Constantinescu későbbi államfő, a Bukaresti Tudományegyetem rektora is, aki lehetővé tette, hogy tüntetők az oktatási intézmény erkélyét használják szónoki emelvényként. Bukarest Egyetem téri, kommunistamentes övezetének mozgalmát Iliescu választási győzelme után az 1990. júniusi bányászjárással fojtották vérbe, és ezzel a közélet megtisztulásának eszméje, a temesvári 8. pont is hosszú évekre ellenzékbe szorult. Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 13.Petícióban kérik az Árkosi Művelődési Központ védelmétA romániai és magyarországi kulturális élet mintegy hétszáz kiemelkedő szereplője írta alá azt a petíciót, amelyben arra kérik a román államot, hogy mentse meg az Árkosi Művelődési Központot, miután az annak otthont adó Szentkereszty-kastélyt visszaszolgáltatták az egykori tulajdonos örököseinek – írja keddi számában a Krónika napilap. Az aláírók között szerepel Razvan Theodorescu és Ion Caramitru, mindketten korábbi kulturális miniszterek, illetve Szőcs Géza kormánybiztos, György Attila író, Szebeni Zsuzsanna, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referense. A Sepsiszentgyörgy szomszédságában levő Árkoson a kulturális tárca alárendeltségében működő kulturális központ azt követően került nehéz helyzetbe, hogy a Dél-Afrikában, Spanyolországban és Portugáliában élő örökösök tizenkét évi pereskedés után jogerősen pert nyertek, és visszakapták a kastélyt és a hozzá tartozó kilenchektáros angolparkot. Az aláírók a petícióban úgy fogalmaznak, hogy nem vonják kétségbe a tulajdonjog és annak gyakorlásának elvét, de az állam kötelessége, hogy megoldást találjon a polgárok kultúrához való jogának biztosítására. Felszólítják a hatóságokat, hogy helyezzék biztonságba a kilakoltatással fenyegetett intézmény javait. A petícióban azt is megemlítik, hogy az állam 1968 és 2012 között 3,4 millió eurót költött az ingatlanra. A támogatók többsége azt szorgalmazza, hogy az új tulajdonosok és az intézményt fenntartó művelődési minisztérium egyezzenek meg, és tartsák meg az épület rendeltetését. Az intézmény megmentésére létrehozott közösségi oldalon Szőcs Géza kormánybiztos kijelentette, hogy politikusként és magánemberként is a restitutio in integrum gondolatának (az eredeti állapot helyreállítása) a következetes híve volt az elmúlt 25 évben. "Az árkosi kastéllyal kapcsolatosan kivételesen ettől eltérő a véleményem. E kastélynak a kultúra ápolásában betöltött szerepe, ennek fontossága nézetem szerint felülírja a föntebb leírt szempontokat". A kormánybiztos szerint az épületnek vagy az állam tulajdonában kellene maradnia, vagy csak abban az esetben kellene visszaadni a családnak, ha az száz évre szóló szerződést köt a jelenlegi haszonélvezővel, a jelenlegi feltételekkel. Kopacz Attila, az intézmény igazgatója a sajtónak elmondta, hogy aggódik a kastélyban és a parkban felhalmozott értékek sorsáért. Hozzátette ugyanakkor, hogy soha nem tárgyalt az "úgynevezett" tulajdonosokkal, és utalt arra, hogy kétségbe vonja ezek tulajdonjogát. Az árkosi Szentkereszty-kastély visszaszolgáltatásának törvényességét három alkalommal vizsgálta a legfelsőbb bíróság, és minden alkalommal megerősítette az örökösök tulajdonjogát, mondta el a Krónikának Kincses Előd, a tulajdonosok ügyvédje. Az árkosi udvarházat báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, Haller Anna grófnő az 1870-es években bővítette kastéllyá, majd a 19. század végén Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja alakította ki jelenlegi formáját. A kommunizmus alatt Nicolae Ceausescu számára rendeztek be itt vadászkastélyt, majd 1990- ben hozták létre a kulturális központot. Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 1.A bizonytalan kezdetek miatt új emléktábla hirdeti Szatmárnémeti eredetétHajdanán, mintegy négy évtizeddel korábban, a kommunista propaganda számára kapóra jött Anonymus históriája és nyomban „megtalálták" városunk ezer éves múltját. A propaganda - főleg a választási - korunktól sem idegen, új emléktábla tekint tehát vissza Szatmárnémeti múltjára a Vécsey-palota falán. A korábbi emléktáblát még 1972-ben függesztették ki - meglehetősen ingatag alapokra építve fel a város ezer éves múltját hangoztató doktrínát, magyarázza Popdan Bradut muzeológus a múzeum azon döntését, hogy lecserélte a plakettet. 1972-ben a Román Kommunista Párt hatalmas csinnadrattát csapott, kiállításokat, koncerteket, színházi gálát, filmfesztivált szervezett, Millenium Kupa néven sportmegmérettetéseket írt ki. Sőt, október 3-án maga Nicolae Ceausescu is Szatmárnémetibe látogatott, hogy megünneplje a város ezer éves fennállását. Az igazság azonban az, semmi nem bizonyítja, hogy Szatmárnémeti 1972-ben lett volna ezer éves. A kommunista propagandistáknak azonban kapóra jött, hisz akkor ünnepelte 25. születésnapját a Román Szocialista Köztársaság. Elméletük azonban kizárólag Anonymus történelmi szempontból nem túlságosan megbízható krónikájára alapozott. Ráadásul III. Béla király jegyzője évszámokat nem írt, történeteit még csak beágyazni sem könnyű - a 972-es esztendőbe pedig különösen nem. Ezzel szemben 1216-ban II. Endre adományozólevelében Zapthmarként tűnik fel elsőként a város neve írott dokumentumokban. A király ekkor Merc comesnek adományozza Mikolát, Zapthmart pedig a németek városaként tünteti fel, mivel Gizella királynő, Szent István felesége 1000 körül németeket telepített a környékre. Zathmar, Zotmar, Zatmar a további ismert verziók - ez utóbbi tűnik fel az új emléktáblán is, magyarázta Bradut. A történelmi név mellett az egykori szatmári vár körvonalai látszanak a plaketten. A várat 1571-ben az olasz mérnők Giulio Cesare Baldigara tervei alapján kezdték el építeni. Öt bástyája volt és ez volt a magyar királyság törökök elleni védelmi vonalának legkeletebbre található vára. Hosszas ostrom után 1705 január elsején Rákóczi Ferenc seregeinek sikerült bevenniük az erődítményt. A fejedelem ezt követően döntött a vár lerombolásáról, mivel úgy gondolta, azt képtelenség már újjáépíteni. Hat évvel később, 1711-ben a még épen maradt egykori élelmiszerraktárban írták alá a szatmári békét. Ezen épület helyére épült később a Vécsey-palota, amely jelenleg a Szatmár Megyei Múzeum művészeti részlegének az otthona. Az új emléktáblát április 4-én, hétfőn 13.00 órai kezdettel avatják fel. szatmar.ro 2016. április 16.Az RMDSZ kitüntette az 1990-ben megtámadott marosvásárhelyi székházának védőitA Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Ezüst Tulipán díjjal tüntette ki pénteken azokat, akik 1990 márciusában a magyarok ellen uszított román parasztok ostroma idején a szövetség megtámadott marosvásárhelyi székházában maradtak. A kommunista diktatúra megdöntése után a közösség jogaiért szót emelő erdélyi magyarságot és az újonnan létrejött RMDSZ-t akarták akkor megfélemlíteni, hogy elriasszák jogköveteléseitől – mutatott rá Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, hozzátéve, a jogbiztonságért az érdekképviseletnek ma is mindennap meg kell harcolni. A szövetségi elnök köszönetet mondott az RMDSZ-székház akkori védőinek bátorságukért, kitartásukért, és hűségükért, ugyanakkor arra figyelmeztette a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében összegyűlt megemlékező közönséget, hogy Romániában ma ismét megpróbálják megnyirbálni a magyarság azóta megszerzett jogait. Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke köszöntőjében kifejtette, bár nincs kerek évforduló, “sohasem késő pótolni egy mulasztást” és a kitüntetésekkel azt akarták jelezni: a közösség hálás azoknak, akik megvédték az erdélyi magyarság jövőhöz való jogát. A politikus szerint az utóbbi években egyre erősödő uszítás, idegengyűlölet tapasztalható Romániában és csak egy felelősségteljes társadalom tudja megelőzni azt, hogy a történelem megismétlődjön. 1990 március 19-edikén, a magyarság ellen uszított Görgény-völgyi román parasztok megostromolták a marosvásárhelyi RMDSZ-székházat, amelyben 79 magyar barikádozta el magát a padláson. Amikor órák múltán a karhatalom védelmet ígért elvonulásukhoz, a csőcselék több személyt súlyosan megsebesített. Sütő András írót, a Maros megyei RMDSZakkori elnökét csaknem meglincselték, fél szemére megvakították. Másnap a város főterén tiltakozó magyar tömeg ellen intéztek támadást, ezt azonban a tüntetők visszaverték. Az etnikai összecsapások öt halálos és csaknem háromszáz sebesült áldozatot követeltek, amiért kizárólag magyarokat és cigányokat vontak felelősségre. A magyar érdekképviselet szerint 1990-ben Nicolae Ceausescu kommunista diktátor félreállított politikai rendőrsége, a Securitate provokált etnikai összecsapásokat, hogy ürügyet teremtsen egy új hírszerző szolgálat megalakítására. Az RMDSZ-nek 37 embert sikerült felkutatnia a marosvásárhelyi székházat ért 1990-es támadás elszenvedői közül, az Ezüst Tulipán díjat pedig több azóta elhunyt részvevő helyett a leszármazottak vették át. erdon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
